Bénázás

Bosszantó mostanában, hogy majdnem mindig olyan játékokat játszom, ahol vagy az én hibáim miatt dől össze a "jó játék" képe, vagy a másik hibái miatt. Abszurd, de ezek szerint úgy jó játszani, sőt veszíteni is, ha nem hibázik az ember? Sőt: mi a hiba?

Na jó, ennyire messzire nem tudok menni, de amikor látom, hogy kihasználják - jogosan - amit elnéztem, és az olyan elnézés, amit tudásom szerint nem kellett volna belevinnem a játékba (vagyis lerontottam a partit), az bosszant.

És az utóbbi időben vagy emiatt vesztek, vagy a másik ilyen része miatt nyerek. Ritka a koncentrált, a legjobbat (na jó, majdnem a legjobbat) kihozó játék.

Emlékezetes menet volt régebben (majdnem két éve) Trond Evagner-rel, a dragon szerveren. Akkortájt sokat játszottunk, valszeg neki is bejött a stílusom, nekem mindenképp az övé, mert éreztem, hogy tudok tőle tanulni. Kreatív volt, olyan, aki előtted áll, szemben veled és szórakozva laposra ver, de olyan hozzáállással, hogy kedved van nekimenni egy becsületes harcban, megtalálni a fogást - nincs rossz érzésed.

Ezt sem tudom, hogy hol jön át, de akármennyire online a játék, ezek a finom személyiségbeli dolgok átjönnek. Érezni, hogy valaki így áll hozzá: a jó játék kedvéért. Nem tudom mennyire tudatos ez pl. abban, hogy látva a másik botladozását, a lépéseivel csak egy pillanattal jár előtte, nem veszi el a kedvét, húzza maga után. De az is lehet, hogy két hasonló, de mégis egy-két szinttel eltérő játékos kell ehhez.

Mindegy, most iderakom azt a játszmát. Most megnéztem, és az a helyzet, hogy sokkal, de sokkal jobban tetszik, mint amiket manapság játszom Kevésbé akarnok a stílusom, koncentrált (legalábbis, amíg sikerül elnyernem a bal oldali csoportját, utána már több béna hiba becsúszik), rugalmas, a fejlődésre megy, a másikon felülkerekedésre, úgy, hogy kiismerjem, megtaláljam a gyengéjét, ne csak vagdalkozzak. Elgondolkodtató: ezek szerint meg kéne ismernem egyetlen játszma alatt is az ellent?

...játszma...

Miért hal meg?

Igen, miért? És miért jelen időben? Miért ez van a középpontban? Miért ilyen tragikus? Rögtön az első füzetben. Elkezdődik, tudjuk, hogy meghal és vége is. El sem kezdődött. Vagy pont erről szól? A halálról? Vagy ezen keresztül éppen az életről? Hát igen. Nehéz erről írni, mert sokkal inkább érzelmekre épít, azokból nő fel az emberben valami emlékezetes, ahogy ezt olvassa, nem részekre bontható cselekménnyel, akcióval, kapcsolatrendszerrel. Legalábbis nekem kemény fa. De mivel szeretem, írok róla. A Daytripper elnyerte idén a Harvey és az Eisner díjat is, gratula!



Az első szám önmagában is megállja a helyét, bár ezt akkor még nem láttam. Hiányérzet volt, szomorúság, mert a megkedvelt hétköznapi hőst máris lelövik. Véletlenül. Márminthogy nem kellett volna ott lennie. Persze nincsenek véletlenek. Szóval a halál lett a téma. Pontosabban a veszteség - és máris az életnél vagyunk.



Újragondolni. A későbbi részek ezt az ajándékot adták. mindegyik részben meghal a főhős. Ugyan az a főhős. Fiatalabban, öregebben, mindig máskor, más miatt, más válik hangsúlyossá az életében: a szerelem, az önfeledt gyermekkor, a szülővé válás... Ezeket fűzi csokorba. Hihetetlenül szép csokorba. Bár talán jobban illik ehhez egy gyöngyfüzér. Egyszerű, kerek, nem virág, mert akkor már sírra való lenne, de ez nem a temetőről szól, hanem ami előtte van, az értékekről, a szépségről, az élet áramáról, hogy úgy mondjam, ami lehet keserű, nehéz, magányos is, de mégis élet, megvan a helye.



És értéke. Gazdag mindegyik szöveg, rövid, érzelmekre alapozó mondatokkal, kimondatlan történettel, varázslatos pillanatokkal, vagy éppen hosszabb, elmélázó, párhuzamokat festő gondolatokkal. Emlékszem, valahogy nagyon megfogott a hangulata egy rendes előzetes oldalnak, az alapján már eldöntöttem, hogy ez kell nekem - és nem csalódtam. (Hiába no, a kor, meg a tapasztalat.) Nem lehet véletlen, ha valaki ilyen mondatokat és ilyen rajzokat hoz össze.



Komolyan mondom, varázslatos. A szerelem olyan szép felvillanását mutatja be például, amit csak közvetlenül az emberi tekintetbe egy pillanat alatt elmélyedve lehet átélni, olyan finoman rakja mellé a gesztusokat, a panelek ritmusával olyan pontosan lelassítja arra a sebességre az időt, ahogy ilyenkor telni szokott, és olyan révületbe juttat, mint amikor azt mondja magában az ember, hogy "meg kellett volna szólítanom"... Képes átadni minden szépségét, fundamentumát a szerelem szerintem mindenki által ismert lényegének. (Itt a bekezdés elején, jobbra lévő és az következő két oldal tartozik össze.)







Lényegében olyan, mint egy sűrített családregény. Az igaz, hogy a közepén kezdődik, később jutunk a gyerekkorhoz, szerencsére a végén az öregséghez, de kibomlanak a kapcsolatok, a szülőkkel, szerelmekkel, barátokkal, gyerekekkel, a család sokféle erejével, értékével. Ami megnyomja a piros gombot, kiemeli valami tűhegyes, hidegen nem hagyó pontra, az éppen az, hogy elvágja az életét.



Néha olyan, mint egy illusztrált monológ, ahogy a szereplők az életről beszélnek, bármely apropóból. Néha egész torzak a rajzok, hiányosak a hátterek, de valahogy rohadtul passzolnak ahhoz a sűrű, önmagában ásogató, kivetkőző, gubancot oldani akaró emberhez, aki éppen olvass (és aki éppen írta), hogy nem vonják el szépen festett fotorealisztikus csodák, csak egy fej, ahogy szuvenírt fotózgat és egy idegen csaj közben arra tanít paneleken keresztül, hogy milyen is a pillanatnak élni.



A rajzok egyébként iszonyat hangulatosak. Nagyon-nagyon értenek ahhoz, hogy a történethez illő képeket fessenek. Szerintem ezeket festették, legalábbis nagyon úgy néz ki, a szabálytalan, vízfesték-hatású színezés. Nem harsány, de erős, ha a tartalom úgy kívánja vagy visszafogott, redukált alakokkal, vagy éppen megdöbbentő, nem mással, csak egy hétköznapi bérház színezésével: vérvörösek a helyiség kirakatai, ahol éppen kioltják az életét.



Szóval katartikus, nem is egy csúcspontban, hanem lassú emelkedés után folyamatosan, hogy a végén nagyon magasról taszajtson egyet és rájöjjön az ember, hol is vol. Hihetetlen. Műalkotás. Tudom, túlzok, de ez volt az élmény. Ahogy válogattam a cbr-ből a képeket, sokkal többet be akartam rakni, oldal sorozatokat, mert szép hosszan hatnak, egymásra épülnek lassan a képek. Alább két oldalpár, két kedves és hatásos képsorozat.



Egy gyermekkori élmény, maikor az izgalmat a bogarak, békák és a varázslatos mesék jelentették, amik valóságok tudtak lenni:







És a gyermeke szájából idézett szavai, a halála után, abban a füzetben, amiben nem is szerepel, mégis minden szegletében ott van:







Mindenkinek ajánlom. Én konkrétan más képregényen még nem bőgtem el magam. Remek lenne, ha magyarul, egy érzékeny fordításban megjelenne. Ha bármelyik kiadónak esetleg kellene kölcsönbe elolvasni, csak szóljon! A díjaknak még tán reklámértéke is van.

Go Proverbs as Koans

Folytatom az üres tábla sorozatot, imhol az eredeti angol szövege a következő fejezetnek. Hm... több buddhizmus szorult ebbe, mint amire emlékszem.



Go Proverbs as Koans



by William Cobb



The Japanese term satori refers to the experience of enlightenment, the realization of how things really are that is the primary aim of practice and meditation. However, the Zen tradition is famous for claiming that one cannot say what it is that one realizes, that is, one cannot articulate the content of the enlightenment experience. Although it makes everything clear, it is an experience beyond words. Instead of being given an explanation of how things are, the student of Zen hears sayings called koan, often somewhat paradoxical in character, that come from those who are enlightened: "Don't make good and bad." "There is no self." "If you meet the Buddha on the road, kill him."



One tries to understand such sayings by careful analysis and consideration of specific examples and applications, but one is always told that such an approach is worthless, and in fact it only leads to more questions: Is it good not to make good and bad? Who says, "There is no self?" Didn't the Buddha teach nonviolence? One must seek the perspective from which such sayings emerge, and one cannot attain that perspective by the accumulation of individual examples of interpretation. Such sayings are general expressions that partially express a way of seeing things, that is, they are proverbs, and a mere knowledge of such sayings is never equivalent to the experience from which they derive. Thus, the Zen student does not merely memorize lists of such proverbs. Rather, by reflecting on them one tries to grasp the intuition that they at best only point toward.



Nearly all Go players are familiar with intriguing "proverbs", accumulated from the wisdom of generations of players, that sometimes look a lot like paradoxical Zen koan that have come down to us: "If you want to play on the right, you must first play on the left." "The player with the fewest groups wins." "First you must defeat yourself." As with the Zen koan, if one takes these to be simple rules or straight-forward statements of fact, one will completely miss the message they contain-and will probably play in a very bizarre manner. Yet such Go "koan" do point toward various aspects of the way things really are in the game of Go, and as with the Zen koans reflection on them can lead us toward enlightenment in Go. In both Zen and Go one is trying to reach a special way of looking at things, a special way of experiencing things. This special way is not the sort of thing that can be summed up in a few clear rules and principles, nor is it easy to grasp from within the ordinary way of thinking that we usually adopt. The aim of the koan is to induce in us a fundamental change in the way we think about things.



It would be foolish to try to say what this amounts to, especially in the case of Zen, but one notes that Zen masters do keep on talking. They admonish and challenge us, in effect saying that we must not think that we have even the slightest notion of how things really are, and they keep trying to steer us in the right direction. "If you meet the Buddha in the road, kill him!" seems an example of the former, while "Don't make good and bad" seems an example of the latter. Perhaps it would be useful to think about Go proverbs from this perspective.



To suggest that one should routinely play in the opposite area from that in which one thinks one ought to play seems nonsensical; yet it is hard to overcome the beginner's obsession with local interactions and to pay attention to the whole board. The proverb "If you want to play on the right, you must first play on the left" points toward a way of seeing what is going on; it is not offering a rule to be mindlessly applied. Similarly, one assumes that in order to do better in any activity one needs to learn more about correct techniques. Thus, it is hard to realize that overcoming one's own personal greed or timidity is more important than learning opening sequences, and it is hard to believe that a delight in humiliating the other player is a barrier to becoming stronger.



So the proverb "First you must defeat yourself" offers sage advice about how to get stronger, not indulging in pious moralizing or suggesting that you can win by killing your own groups. This koan points toward breaking through the way of thinking about how to improve that we tend to start out with, since that way of thinking is itself a barrier to progress. The existence of Go "koan" thus suggests that the way to achieve a more enlightened understanding of the game involves realizing that one must not just continue to add more bits of knowledge to the foundation one has already established. The foundations themselves must be regularly torn down and rebuilt. One must never assume (at least prior to Go satori) that one really understands any aspect of the game. When you think that you have finally figured something out, that must means you are ready to start all over again.



The Empty Board #3



American Go Journal XXIX, 2 (Spring 1995), 34-35

Elszórt képek

Egy ideje gyűlnek a lelkesítő képek könyvtárában a (legalábbis néhány hónapig) feledésbe merülni nem tudó fájlok és nem bírom ki, hogy ide ne rakjam, ami valamilyen módon jobban megérintett, mint az összes többi. Blueberry kapitány mellett még a kis hableány is itt figyel.



Az első kép Scottie Young oldaláról van, egy inkább pókosabb, mint emberibb pókember, a pókoknak tutira jobban el lehetne adni, mint amit megszoktunk. Azt hiszem egyszerűen a képek fogtak meg, amik a blogjából jönnek.





Imhol egy klasszikus. Annyira lehengerlőek a pillantások, a testtartások, a részletek, a ráncok, az egész helyzet. Hihetetlen micsoda esszenciálisan tud rajzolni. Moebius.





Aztán itt egy, aminek nem tudom a forrását, válogatásból válogattam. Viszont azt a 90-es évek-beli Batmant hozza elő, amit a hétköznapi emberekkel megeső kalandjai miatt annyira szerettem. Sokkal jobban kijött a kontraszt. Miért nem gondolnak erre, miért csak egyre feljebb tolják a szuperhősöket?





A kis hableány eme képét el bírnám képzelni a szobám falán szép nagy, mondjuk másfél-két méteres négyzetre vágott formában. Már ha elviselné a család. De ott még nem tartunk sajnos. Igen kedves ez a kék massza.





Ja, a Random magazin ősbőlénytahó-parasztstripje is befigyel. Egyrészt azért, mert elementárisan csak arról szól, ami Chavez-éknak szórakoztató, semmi világmegváltás és adni akarás. Ez pedig mindig ütős. Akár egy kupac szarról szól, akár nemes érzelmekről, vagy világmegváltásról - talán nem is ez a lényeg...





Aztán itt van Fabio Moon és Gabriel Ba képe is, akik a Daytripper-rel taroltak mostanában, ami nekem is az egyik szívem csücske. Ebben a bejegyzésben konkrétan lelki-szellemi útravalót osztanak ("In the end, every day can be an adventure, no matter where you are, if you have the spirit and the heart for it."), de a kép is iszonyatosan megkomponált. K*rvára rá tudnak érezni.





Végül imhol Derik A Badman egy képe, amit egy vers képregényesítéséhez rajzolt... Érdekes azokat az egyszerű dolgokból összeálló összhatást megpróbálni befogadni, mint ami egy versnél is megtörténik a szavakon keresztül.

Piros foltok

Érdekes átélni azt, hogy most egy jó ideje nem mozdulok erőben, mintha beragadtam volna. A KGS-en szembesülök azzal - persze nem játszottam millió játszmát, de most éppen ezt nem tudom meglépni, legyőzni -, hogy a középjátékot alaposan elvesztem.



Legalábbis amit annak gondolok. Azt a részét, ami a megnyitások után eldönti, hogy ki milyen irányból tud közelíteni a középhez. Nyilván itt játszik az is, hogy a széleknél mikor hagyom abba a csatát, mert több pontot tudok szerezni középen. Ez sem tiszta nálam.



Szóval a lokális figyelem helyett valahogy az egész táblára kéne fókuszálnom, meglétni a születő erőket, előrenézni, merre alakulhat, esetleg még azt is észrevenni, hol van még a szélen jétáktér, mit mire lehet cserélni, feláldotzni, nem konkrét csoportokkal, hanem nagyobb részekben gondolkozva.



Kitaláltam, hogy vizuálisan (belső képekkel) fogom ezt megoldani. Egy ilyen helyzetben, amikor eszembe jut, hogy talán mérlegelni kéne, megkeresem a gócpontokat, a nagyobb rabolható területeket, a veszélyes alakzatokat, a gyengéket, mindent ami jó vagy ártalmas lehet a másiknak vagy nekem. Eztán pedig mindegyikre rárakok egy piros korongot. Van amelyikre sötétebbet, vagy átlátszóbbat, kicsit, nagyot, esetleg pulzálót... Aztán kialakul, hogy melyik terület is az, amelyik a legfontosabb sorrendben. És talán az is, hogy mi keresnivalóm ott.



Valószínűleg sokféle gondolkodás kell a jó játékhoz. Nem csak egyféle. :)

Pécsi edzőtábor

Kobayashi Hiroaki-t láttam a váci edzőtáborban, talán négy éve, akkor is feltűnt a mozgása. Valahogy különlegesnek, lágynak, de nagyon hatékonynak, visszafogottnak tűnt. Most is ezt láttam rajta. Mintha nagyon keveset mozogna. És a háta, vagyis a törzse, na, az valahogy nagyon ott volt. Nem hajlott, nem görnyedt... Ezt rettenetesen sokat kell nekem még gyakorolnom.



Szóval jó volt a pécsi edzőtábor, nagyon. A lazaságot, nyugalmat, középpontot, egyenes törzset próbáltam fókuszban tartani, már (még) ez kihívás. A sérüléseket elkerültem, hólyag nem fejlődött ki, a bal térdem erőtlen lett a végére, de szerencsére úgy tűnik nem az izület belseje (már amennyire értek hozzá), hanem a felülről befutó izom és in-kapcsolat fáradt el. Gondolom a rendszeresebb és jobb testtatású gyakorlás segít.



Kicsit megijedtem a nagydarab szerbektől, de nagyon segítőkészek voltak, jó közösség volt. A banketten is jó volt látni az ereszd el a hajam arcokat, meg úgy mindenki kedves volt.



Pécset sikerült nagyon kicsit lencsevégre is kapni, hiányzott már az egyedüllevés, ez is megvolt.



Nem gondolok semmilyen spirituális dolgot bele, illetve semmi ilyesmi nem hajt, hogy aikido-zni járjak, mégis, a gyakorlás és az önreflexió összeköti a mozgást más részeimmel, az akarattal, figyelemmel, neadjisten lelki-szellemi működéssel. Végülis minden tükör, illetve mindenből lehet bármi, amire használják. Fegyver, elvonulás, de tükör is. Azt hiszem nekem leginkább az. Ahogy a gó is.

Múltidéző

Megkaptam nemrég Spirit félig új, félig régi sorozatának 8 füzetét, amit még a Kitchen Sink adott ki (akik a teljes Spirit sorozatot is kiadták), de már nem Eisner sztorik, sőt, neves manusok írták/rajzolták. Mivel erről a 8 füzetes sorozatról jókat olvastam, fellelkesültem annyira, hogy a Cooke-féle 2007-es, a best-of és a néhány régi fekete-fehér füzet mellé (szerintem záróakkordként) ennyi még landoljon nálam ebből a megmosolyogtató figurából, nem mellesleg remek képregényből. Bár hogy remek-e a sorozat, még nem derült ki, most az első számról írok spoileresebben, hogy érdekes legyen. "Will Esiner's The Spirit - The New Adventures" #1



Három történet, olyan rövidebb 7-9 oldalas hosszúsággal, ahogy eredetileg Will bácsi kitalálta (és ahogy olvastam a tőle származókat, remek méret ez, legalábbis az ő tollából. Nos, az első nagyon nem jött be, olyan egyszerű, ahogy mondani szokás, mint a faék, sztereotipiákon kívül nem találtam benne mást, még a rajz sem volt ütős. Lehet, egy eredettörténetnek nem szabad másnak lennie, de sajnálom, hogy nem volt más.



A másodikat valamivel jobb volt, szerencsére egy valamivel érdekesebb keretezéssel, de annyira oldszkúl történettel, hogy az elmesélés kis csavarintása nélkül bamba zs- minősítésű, csak ezért érdekes történet lenne. Gyanítom, hogy az egész a záró panelra épült.



A harmadik végre ott volt a szeren. Bár klasszikusnak ez sem mondható, mert Spirit összes kelléke csak díszlet volt egy fájdalmas emberi kapcsolat felvillantása ügyén, amikor is a löttyel dolgozó munkás nem tetszhalott lesz és feltámadt, mint Denny Colt, hanem elkezd fiatalodni. Se nyomozás, se leleplezés, még a legvégén sem kapcsolódik össze igazán Spirit és a történet, éppen csak egymás mellett vannak. De végre beköszön az ablakon az a jellegzetes és szerethető emberi vonal, amikor nem gonosz-jó sablonok pofozzák egymást, hanem emberek keverednek bajba, mókába, kényszerű bűnbe, Spirit pedig bénázik, de kitart, mókázik, de mellérúg, viszont fütyörészve továbbmegy. Halál egyszerű panelek, totálisan hétköznapi szereplő, csupasz, átélhető, egyszerű érzelemmel, nincs más, nincs akarás, kontraszt viszont van, a furcsa körülmények közepette is létező (más nem kell hozzá) hitvesi szeretet - mellett a teljesen sablonos képeken bénázó "nyomozó"... És a végén egy kedves, kellemes történet: jobban ott van mindenkinek a ki nem mondott, le nem rajzolt élete is így egymás mellé rakva, pont az olvasó fantáziája miatt.



A címlap rendkívül ütős, a füzet végén szerencsére az "újrainduló" olvasók és tán a sorozat alacsony sorszáma miatt korrekt, de nem túl hosszú ismeretterjesztő írás is olvasható, de ami a legtutibb az egészben (tényleg ezeket nézegettem leginkább), azok az eredeti Eisner oldalak. Van valami keserű sarkítás abban, hogy a környezetet ábrázolja, mellette nagy-nagy fantáziával, szerintem nagyon jó érzékkel alakítja ki a környezetet a kisebb-nagyobb, hétköznapi-eltúlzottabb kellékekkel. Tökre látszik, hogy szerette csinálni. Ki merne manapság ilyen harsány lámpafényeket rajzolni anélkül, hogy ne legyen túlhangsúlyozva valamilyen eltérült és eltitkolt múvészeti ideológia alapján, amit önmagának sem vall be (vagy éppen nagydobra ver)? :) Olcsó volt, fizikailag remek minőség és a belbecs is eredeti, legalábbis meg tudott vigasztalni a kezdeti elkedvetlenítés után.



A további füzetek jönnek még.

Pizza és cseresznye

Próbálom behozni a lemaradást, most csak válogatok, feldolgozás nélkül, családi eseményekből éppen, mert az van soron a mennyiségben: egyszer pizzasütés, egyszer cseresznyézés anyáméknál. Utóbbi remekül sikerült, régimódi, kellemes nagyszülős happening volt.