2blog, amit birok

Nemrég a kepregeny.net is indított egy közösségi blogot, ahová leginkább más (külföldi) blogok átvett bejegyzései szerepelnek - jogos, talán a hazai hírek nem blogba, hanem a portál fő hírei közé valók. Olyan kevés és így olyan lényeges mindegyik. A külhoni híreket megosztani viszont kicsit köldöknéző dolog, merthogy akik még nem képregény-rajongók, azoknak ezek a hírek nem érdekesek/fontosak, akik pedig igen, azok szinte biztos, hogy tudnak róla, vagy legalábbis ellátják magukat minimum angol nyelvű hírtáplákékkal. Most viszont írok arról, hogy én melyik két magyar blogot kedvelem nagyon.

Az egyik Lénárd Laci, a másik Oravecz Gergely blogja. mindkettő rohadtul közvetlen és lényegre törő, emiatt lehet mondani, őszinte - és mindkettőben nagyon ott van a képregénynek az a csücske, ami nekem fontos. Fogalmam sincs, ez mennyire esik egybe a szubjektív vélemények átlagával, de ez az, ahogy a kocka magában és együtt a többivel is élő legyen bennem. Másképp: működjön a formanyelv, jó legyen a történet, kerek legyen a strip, üssön a beállítás... Korszakalkotó, mi? :)


Laci az élményeiről ír, ami nem csak a képregényekkel, hanem mondjuk vizuálisan kapcsolódó területekről és a hazai szcéna egyéb nyúlványairól (pl. boltok) is ír, Gergő meg egy napi stripet rajzol, ami tán egy hónapja indult, de azonnal nagy kedvenc lett. Pont azok miatt.


Olvastam rövidebb-hosszabb ideig szerintem vagy 30-40 képregényes blogot is, egy időben hevesen gyűjtöttem a linkeket, rss feed címeket, de idővel kigyomláltam őket, mert nem állták ki az idő próbáját... A legmaradandóbb talán az "olvasásra érdemes képregények" volt. Ezeknek a magyar oldalaknak viszont csak a legjobb élmény és utóhatás maradt nyomukban (nem nyomokban). Úgyhogy ajánlom őket, mert. Nem mintha számítani itt, amit ketten talán olvasnak, de akkor is.

Ja, a parkocka.hu-n meg igazan humoros karikaturistáktól sorjáznak strip-ek, egy-egy témára felcsövezve (hogy miért csövezve, azt a honlap elmondja. :)

Szuperkard

Izgalmas, egyedi képregénybe vágtam bele lassan több, mint két éve, megtetszős volt ez is és nem bántam meg, bár nem vált a szívem csücskévé. A Luna fivérek Sword-ja most áll az utolsó szám megjelenése előtt, tehát még nem vágták el teljesen az egész élményt, bármi lehet belőle. Leírom nekem milyen volt eddig, az utolsó előtti füzet végéig.


Ez a két tesó engem a Wachowski fivérekre (vagy az egyik már nő???) emlékeztet, egyrészt mert annyira kreatívak, másrészt mert annyira formabontók vagy átvitt (és fizikailag is néha) kegyetlenek. Nem kímélnek, semmilyen szempontból. A Girls, amin megakadt a tekintetem, az sem finomkodott, rögtön az első szám ütős volt, már az első kockák miatt is: a turmixgépbe ökörködő kocaszakács módjára röhögve dobálták bele a személyes nyomor hétköznapiságát, az ebből elvágyódó hiányérzetet, a nők iránti vonzalmat, a rejtélyes, hátborzongató elemeket... Tipikus és mégis egyedi. Nagy nő-fetisiszták lehetnek, ahogy minden férfi, de rájátszanak, vagy inkább: túlteng bennük, ami egy művésznél pont jó, mert másképp hogy is alkothatna olyat, ami mást is magával ragad. No mindegy.


Szóval itt ez a Sword. Majdnem azt írtam, hogy már az első rész is ütős volt, dehát milyen legyen egy első rész, másrészt az összes rész végén nagyszerű függőjátszmák vannak, remek kritikus helyzetekkel. Arról van szó, hogy van egy kard, amit egy görög isten gyermekei készítettek, de egy halandó ellenük fordította, mivel más nem veszélyezteti őket - csakis a Kard.


Az első hat részben kiderül a háttértörténet, ami a mai időponthoz képest valami ezer évekkel ezelőtt kezdődött... A kard egy bénult lány kezébe kerül, aki szuperhőssé válik az zacél érintése által, gyógyul, ugrik, lövedéket állít meg, és a többi. Szóval mérnökinek tűnő, kiábrándítóan pontos számítás látszik a történetből: bosszúhadjárat négy felvonásban: bevezetés és a három életben maradt isten-leszármazott (jaj, szándékosan nem írok gyermeket) kinyiffantása.


Egyébként a rajz is olyan mérnökies egy kissé. Semmi túlzásos izomnövesztés, kitekeredő végtagok, eltúlzott lendületvétel. Megmaradnak a hétköznapi kereteken belül a félbevágások, a repülőről leesések és a ház fölött ugrálások alkalmával is... Az arcokról nem is beszélve. Simaarcúak, semmi szemölcs, ráncok, arcvonalak alig. Viszont, van mimika! Vagyis olyan, hogy nincs ez sem eltúlozva, felnagyítva, hanem valahogy egyszerűsített valósághűséget lehet rá mondani. És mivel direkt nem akarja megnyalni az ingerküszöböt, hát nehezebb "észrevenni".


És itt van még egy csavar, enélkül tán nem is működne: a panel beállítások is unalmasak! Ugye milyen izgi??? :) Mert enélkül nem néznéd végig az egy oldalon a hat TÖK UGYANOLYAN beállítást, de így bizony végignézed, keresed a jeleket, hogy "ugye basszus ezeket csak lemásolták", de nem: mind egyedi rajz (már amennyire számgéppel rajzolnak még), de EKKOR észreveszed, hogy milyen kifejező a száj, a tekintet.


Ehhez képest a klasszikus Pókember rajzokon a mimika és testbeszéd mondjuk 20-30%-ban kitöltötte a füzet oldalának felületét, itt pedig olyan, mint a valóságban: 2-3%. És így meggyőző, sőt, hatásos. Mondjuk biztos van, akinek nem tetszik. De azért ki van ez számítva, rátaláltak a holdfivérek már arra, hogy ez bizony eladható, más szóval hatásos. Szerintem tudatosan és ügyesen egyensúlyoznak a mérlegen, rakosgatva a tudattalan küszöb alá a dokumentarista, a brutális, a hétköznapi személyes élmények és természetesen a szuperhős, vagy más címkével a görög istenek adagjait...


A mérnöki szerkezet azért nem teljesen igaz, vagyis nem úgy, hogy unalmas legyen, vagyis nem egy hídelemet pakolnak le többször, hogy átérjenek a folyó túloldalára, hanem annak ellenére, hogy lehet látni a 4x6 füzetnyi pontos terjedelmet, szépen variálják a szereplőket, a történetet. Szerintem nagyon jól érzik, hogy a történet elején, közepén, végén milyen jellegű sebességre, kibontásra, konfliktus-típusokra, szereplő-fejlődésekre van szükség, illetve mik jönnek jól.


Szóval ilyen szemmel élvezet volt olvasni. A történetről így a vége felé megvan a véleményem, igaziból egy jól kidolgozott csavaros, a szélsőségeket birizgáló akció-történet, sok ötlettel és remekül megkomponált füzet-szerkezettel (klassz cliffhangerek). De ennyi.


Emlékezetes, de nem a szívem csücske, ahogy mondtam. Sőt. Szélsőségességben annyira elmennek, amennyire tudnak. Többször felszisszentem egy-egy brutálisabb jelenetnél, nyilván az egész hangulata is segített ebben, vagyis hogy olyan "hétköznapi" fílingje van. Mindegy, egyéni szoc problémám.


Az utolsó rész még hátra van. Nem tudom milyen volt a Girls utolsó része, annyit olvastam róla, csavaros vagy ütős volt, de volt akinek kifejezetten nem tetszett, volt, aki azt mondta, hogy pont jó volt. Gondolom itt is olyasmire lehet számítnai, ami csavaros is, lezáró is, vagyis meglepetés lesz, ami lehet ugye a kihegyezett vége miatt kellemetlen is akár. Vagy kellemes.

Hétköznapi művészet

Három összetevő köré csoportosultak az élményeim Lénárd Laci képregényét olvasva: az anyai szeretet érzései, a legtisztább akció-kalandfilmek klasszikus élménye, illetve a nosztalgia. Mindegyik elég egyértelmű, tiszta szál, amin keresztül jól meg lehet fogni az embert, a három együtt pedig - pár szavas felütésre redukálva - egy avantgard, szerzői, szabad vizuális és képregény-nyelvi alkotásban működött együtt az olvasóval.

Ez jó kis mondat volt, remélem nem fogom szégyellni később sem, amihez csak a hitelesség kell, más nem. Vegyük az első összetevőt, az anyai szeretetet, mert ez fogott meg elsőként, elolvasván szinte csak ez maradt meg. Hát... mit szépítsem, nekem szívbe markoló volt. Rövid, pontos késszúrások a saját élményeim testén, fájdalmas helyekre, vagyis inkább "érzékeny" helyekre hatottak. Elszakadás, a hiány általi értékelés, a tehetetlenség kényszere. Ezek mind a gyermekkorban összegyűjtött hiányokra emlékeztetik a tudatalattit. Nyilván kell hozzá szubjektív hasonlóság, de gyanítom, hogy sok emberben talál visszhangra. Sőt, amikor a szavakkal határozottan megfogalmazott, de a történet többi elemébe beleszőtt és így kissé elmosott érzés-szál hatása csak erősödik. Szemérmes ember a magyar, hátmég ha férfi...


Második olvasatra tűnt fel, vagy hatott inkább a retro és az akció-múvik hangulata. Ekkor már látszott nekem is, hogy ez bizony tényleg háromrészes darab. Csodálom Lacit, hogy ilyenbe belevágott, de drukkolok neki, hogy végigvigye, úgy teljes. Elindult a dolog de az érzelmi szál és az akció-sablon-forgatókönyv is csak az egyharmadáig jutott. Úgyhogy várom a folytatásokat.

Azon is csodálkoztam, hogy a vége jelenet - ami mese a mesében, klasszikus rétegek közötti átbeszélésekkel - kiesett első olvasatra. Nem emlékeztem rá. Pedig milyen tuti az utolsó kép... Annyira tipikus és ismerős, de (ennek ellenére) hatásos, visszaköszön, emeli kalapját a gyermekkorban végigizgult filmekből. Nagyon kellemes filmvégi mosollyal tettem le.


Képileg? Nem hétköznapi, de hiteles. Olyan, amilyen és nagyon olyan. :) Változatos. Van benne két oldalnyi szöveg is, de egy egész oldalas templomkép is, vagy egy elég bonyolult olvasási utat bejáró, sűrű szöveggel megtűzdelt panelsorozat is (az egy kicsit megdolgoztatott). De attól függetlenül, hogy zavarba ejtő volt, olvastatta magát, működött, nem is akárhogyan. A rajz és a szöveg jól hatott

Őszintén drukkolok Lacinak, hogy végigrajzolja-írja ezt a történetet, élmény volt az első rész, de nagyon szép, kerek cucc lenne a három rész együtt. Tényleg olyan, mint amikor már ismerjük a szereplőket és beindul a történet, aztán hív az anyu, hogy kész a vacsora. De én basszus végig szeretném nézni!

Lépcső

Nem tudom megállni, szóval nem állom meg, hogy ezt a képet ide ne rakjam, meg ami eszembe jut róla. Mondják, hogy a szépérzékét az embernek igenis ápolni, használnia kell, mert fontos része a kapcsolatának a nem látható emberi minőségével... Hát ez egy ilyen ápolásra, - szubjektíve, tehát hitelesen - tökéletesen alkalmas alkotás. Bár elmélkedni lehetne róla, de inkább csak a személyes élményeket írom. :)

Szóval egy igen szimpatikus alkotópáros füzeteit olvasom mostanság, a Daytripper-t, van persze blogjuk is és oda posztolta Fábio Moon ezt a hat képkockás tipitopit. Nem tudom, hogy része-e valaminek, vagy csak úgy szórakozásból, esetleg egy formanyelvi teszt vagy játék kedvéért, direkt a blogra, mert akár dramaturgia-elméleti kérdés is lehet mögötte...


Ezért is tetszik, mert egy jó adag az olvasóra van bízva és ez a képek sorozatára is vonatkozik, nem csak a koncepcióra, vagyis mi történik ezután...? Arról nem is beszélve, hogy még általánosabban is értelmezhető a döntési helyzetekre, ami csak úgy sorjáznak egymás után az életben. Ja. Nemrég jöttem rá, hogy sokkal többször döntök, mint gondolom, annak ellenére, hogy megszokásból simán rákenem a környezetemre vagy a körülményekre a szabadságom korlátozását.

Ráadásul a legizgalmasabb kérdés szerepel a képeken: férfi és nő találkozása...

A könnyed, de felismerhető, életszagú, hangulatos stílusról, kifejező vonalakról, vagy alkalmas színekről, illeszkedő árnyékolásról... nem is beszélve. Szóval ezért.

Biztos állítás

A CWR blogon olvastam egy új megjelenésről és feltűnt a szememnek a borítója, vettem a fáradtságot és visszatekertem az egérgörgőt, és megnéztem jobban. Ritkák már az ilyen megnézések, mert a beszerzendők listája bővül, néha belefáradok, hogy gyűjtsem a tetszetős címeket, mert újak jönnek, amik között elvárhatóan annyi a jó, mint a régiek között és azért ugye a jelenség (trend?) mindig az újítás, fejlődés. Legalább itt, a művészetben, ahol a szabadság uralkodik...

Szóval visszagörgettem és elolvastam, illetve előbb megnéztem a borítót.


És az tűnt fel, hogy hat. Mármint érzéseket ébreszt és ki is fejez dolgokat. Ismerős dolgokat, tehát egyrészt saját magából is táplálta a rajzoló a dolgot, másrészt el is tudja juttatni máshoz. Maga a szöveg ez:

"The second release, scheduled for December, will be Wandering Son, the first volume in an ongoing series (10 volumes so far) by Shimura Takako exploring transgender issues. As described by the publisher, “these 5th graders struggle with only not puberty, but also severe identity issues; Shichi is a boy who wants to be a girl, and Yoshino is a girl who wants to be a boy.” Sounds like fascinating material."

Utólag vettem észre, hogy hogyan is állnak a gyerkőcök. Aki szemben áll, annak van fiús állása, aki közelebb, annak lányos, szende összezárt lába. Jé, basszus, ilyen finoman utal? Igen. Első ránézésre a kép elrendezése is megfogott, volt benne valami visszafogott, de kifejező, amikor érzi az ember, hogy a felszín alatt érdekes, tapintható dolgok húzódnak meg. Nem akarom összehasonlítani vagy mellérakni a szuperhős címlapok hatásvadászat-halmozását. Semmi jogom nem lenne rá, mert más igény meg blabla, máshol állnak a potméterek a hangossági és az házemeleteket számoló csúszkákon, szóval fölösleges. Gyanítom, hogy ott is hasonló az arány a "jó" és a "kevésbé jó" alkotások között. Vagy nem, szimplán ízlés dolga...

Szóval tetszett, megfogott, felírtam a listámra. A színezés, az eldugott, kicsit zárt tér, minden. A végén látom, hogy Fantagraphics könyv, úgyhogy jogos a dolog, mármint hogy kommersz stílus alatt van más is. Persze mindezt a címlap alapján... "állítom biztosan". Az amazon azt mondja, hogy out of print, megjelenni meg csak 2010. dec. 22-én fog. Nem is tudom, honnan szedte a blog a képet.

Kis csillag

Újra megjelenik az Asterix magyarul! Juhééé!!! és ez a leghangosabb és leglelkesebb juhé évek óta. Komolyan átjár a gyermekkori bizsergés, a mindent elborító köd, a várakozás szele, a megszerzés vágya, a magamévá tevés előre elképzelt öröme... Vártam, vártam, de most, hogy valóság lesz, bizony, sokkal nagyobb és erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Kicsit megint gyerek lettem.

Húha, nem is hittem volna. Téma ez régen képregényes körökben, hogy vajon mikor és ki? Hallottuk, hogy valami európai szintű jogi huzavona volt, meg hogy drága biznisz ez, de az Egmont most beindította a gépezetet és szerintem iszonyúan jól tette.

Van egy olyan érzésem, hogy ez nyomni fog egyet a képregény ügyén, nem csak a népszerűsége miatt, hanem mert ez egy speciális stílusú jelenség, ami igenis sok embernek férkőzött a szívébe oly módon, mint nekem. Ilyet állítani persze balgaság lenne, és el is szoktam kerülni az ilyeneket, hisz mindenki másképp őrzi a szívében a filmet, a könyvet, a képregényt, mást jelent, mást ad. Magamból kiindulva általánosítani balgaság. De mégis. Ha tetszik, megengedem magamnak a rajongói szemüveget. Ahogy teszik sokan és néha még igazik is van, vagyis bejön, amit jósolnak. Miért ne?

Szóval bízom, nem méricskélve, hanem megérzéssel. Ha tetszik, egy kvantummal hozzájárulok a pillangóhatáshoz és majd kerekedik belőle szélvihar...

Hej, micsoda élmény volt... De miért? Fogalamam sincs, nem megmagyarázható. Lehet az is, hogy ennél nagyobb is lehetne valami, ennél univerzálisabb, ennél szerethetőbb, ennél humorosabb... Egyszerre kaland, örörm, karakter, hősiesség persze, természetközeli, hamisítatlan fíling. Vadászat és harc, ötletesség, gyenge szerepbe bújva mégis győztesnek lenni, közösségben (gyanítom ez is fontos vonzereje), vagyis számítani egymásra, hülyeségeink, gyengeségeink ellenére. Ez a fíling például nemzet-független, elég egy elnyomott szerep felidézése a történelemben és máris átérezhető. Tényleg, vajon az olaszoknál mennyire népszerű (hogy ők a másik oldalon állnak)?

Hát igen. Sokféle húrt penget. És kortalan. Tökéletes.

Na majd most! (A blog.kepregeny.net-re kirakott időközbeni írásokat is áthozom majd... aztán beindulok megint itt is.) (Talán.) :)))

Nincs egyedül

Két képregényt kaptam kölcsön Lacitól, valódi képregényt, vagyis graphic novel-t. Felnőtteset, hosszút, sok szöveggel, egyéni történettel és rajzokkal. Rég olvastam ennyit, mostanában kevesebb kerül a kezeim közé, több könyvet végeztem ki, mint képregényt, de ezek nagyon finom falatok voltak most. Visszatérő téma fórumokon, hogy gyerekes dolog a képregény és ekkor szoktak utalni a hozzáértőbbek erre az alapvetően felnőtteknek szóló, számukra értékeket kínáló speciális műfajra (a GN-re), amiket komolyabb helyeken is "egy lapon" szoktak említeni a megszokott formátumú irodalmi művekkel, vagyis regényekkel, drámákkal.

Nem lesz sok szép, szkennelt kép, csak fotó, mivel a kölcsönképregényt nem szkennelem, nem mérem hány csillagos a töréstesztje. Elsőként a Bughouse című bogaras kötetet (ahogy megtudtam, ez az első kötet a (jelenlegi?) háromból) olvastam. Múlt század közepe, jazz-zenészek, éjszakai élet: ezzel a fíling, a kellékek már megvannak. És nem csak a tárgyakra, hanem erősen a szövegre vonatkozóan is: sokat és hangulatosan használja a szlenget, néha rövidít, közvetlen emiatt is a hangnem. És amiatt is, hogy mennyire pillanthatunk be a szereplők életébe, milyen története van az egésznek.


Igaziból nem nagy vaszisztdasz, egy fiatalkori barátság zenélésen, fél életen átívelő története, vágyakról, szenvedélyről, tehetségről, az életről. Nincs világmegváltás, még csak nagy igazságok sem hangoznak el, viszont felbontanak ezer sörösüveget a bár mellett ácsorogva, majd minden ötödik oldalon lelkesen kiáltják, hogy vazze, gyertek, csapjunk a húrok közé! Újra és újra átélhetjük a kábszer elkészítése alatti türelmetlen izgalmat, hogy aztán a csillagokat szóró és látó szem megnyugodjon a felszabadult tehetség szó szerint utánozhatatlan zenélésének átélésében...


Nem mélyülünk el az egyéniség mocsarában, vagy barlangjában, sem erdejében, nincsenek nagy törések a történetben, minden mint az életben, jön egymás után, van ami sikerül, van ami nem...

A rajzok is lazák, de van egyénisége a stílusnak és a karaktereknek is, talán lehet mondani, hogy tipikusak, sablonosak, és hétköznapiak - tényleg. Igen, ez is nagyon életszagú. A környezet ábrázolása elég szűk volt nekem, de teljesen illett a történethez. Gyakorlatilag nincs benne tágas hely, vagyis külső helyszín ábrázolása, vendéglők, városi utcai helyszínek, lakások, színpadok, 98%-ban ilyen "emberközeli" helyeken zajlik minden. Ez is nagyon odatesz a hangulathoz, fizikailag sem tudunk eltávolodni - mégsem nyomasztó (ezeknek a típusú helyeknek a hangulata persze egyéni ízlés kérdése is), mert a szleng megteremti azt a baráti, de nem fárasztóan mélyre ásó, "lelkizős" hangulatot.

Szóval jó volt. Hogy mi a végkicsengése, mi marad meg belőle nekem? Olyasmi, amivel naponta szembetalálja magát az ember, az élet folyásával, a hétköznapi döntésekkel, kétségekkel, örömökkel, amik végigvezetik, rossz esetben csak kísérik, legrosszabb esetben pedig csak észrevétlenül vannak ott az ember életében.

A másik könyv, amit kölcsön kaptam a Stuck Rubber Baby (wiki), ami személyesen sokkal jobban tetszett, mint a másik. Pedig nem úgy kezdődött. A bogaras jazz-sztorit sokkal-sokkal könnyebb volt olvasni, és bár a mélyebb értékekre nem repült rá direkt (vagyis sem általánosan, populárisan, sem személyesen nem merült a felszín alá egy bizonyos - elég közeli - határon túl), volt azért kis katarzisa az embernek, amikor a magából visszatükröződő szenvedéseket, útkeresést, élet-eseményeket olvashatta a lapokon.


Ez a SRB viszont nagyon rosszul indult. Egyrészt sokat kellett olvasni, amihez elég zárt, szinte nyomasztó rajzok tartoztak. Néhány oldal után viszont emlékekben, álomképekben, meghatározó életeseményekben máris elvitt valami igen személyes helyre, sokkal személyesebbre, mint a Bughouse (a fenti három oldal az első három a képregényből). Aztán viszont eljött egy olyan pont, amikor a részletes, történet-ív, vagy mélyebb ütés nélküli oldalakon át rágva magam, azt kérdeztem: el akarom én ezt olvasni? Kiadványszerkesztő barátom azt mondta, ahogy ránézett: nyomasztó, ő ezt nem bírná olvasni. Tényleg kétségeim voltak, hogy mennyit ér ez. De a 90. oldal környékén megtörtént az, ami átfordította a véleményemet: személyesen megérintett a történet, végre tudtam azonosulni a dologgal.

Most is azt gondolom, hogy lehetett volna jópár dolgot rövidebben tálalni úgy, hogy megmaradjon az, amit el akart mondani és az is megtörténjen, amit elő akart idézni az olvasóban - de az is eszembe jut, hogy végül is minden regénynek, amiket kiválónak tartanak, vannak lassabban lapozható, kevésbé szerethető részei is (á, mekkora okosság ez).


Ez a graphic novel pedig nagyon hasonlított egy igazi regényre. Semmi, de semmi nem volt benne a képregényekkel társítható "könnyed szórakozásból", nagyon komoly, életteli, húsba vágó, "fontos" kérdéseket feszegetett általában véve és személyes szinten is. Milyeneket? Például: vajon tudja-e az ember, hogy mit is akar - úgy általában az élettől, az életében? Hogyan néz szembe a hibás döntéseivel, félelmeivel, azzal, hogy mi mellé áll és mire mond nemet? Mi mellett tart ki, tud-e őszinte lenni, együtt érző, tetteiben is, nem csak szép gondolatokban? Mivé válik, mit tart fontosnak? Ezek tök általános kérdések, de Howard Cruse belehúzott a történetbe annyira személyesen, hogy átélhető volt, mert találkozott az emberben lévő, ezzel párhuzamos szálakkal - amik mindenkiben ott vannak.

Még filozófia tanárom mondta, hogy a Diszkoszvető szobrát anatómiailag vizsgálva lehetetlen a testhelyzet, mégis mindenki nagyon "jónak", kifejezőnek találja. Azt mondta: ilyen a remekmű - a valóságban nem létezik, de részleteiben nagyon valóságos, kapcsolódik az ember valóságához. Nos ez is. A könyv végén olvastam, hogy mennyi anyagot (korabeli fotók, múzeumlátogatások) gyűjtött az író, illetve hogy mennyi embertől hallott emlékek, történetek alapján gyúrta össze ezt az egészet ("alkotásilag" szerintem érdekes naplószerű feljegyzései is vannak a készítésről itt). Szerintem iszonyú jó lett a dramaturgia. Tényleg. Amikor bele tudtam végre merülni, szép nagy örvénybe kerültem, csapkodott ide-oda, mintha kiszámíthatatlan lett volna, de nagyon is megvoltak a törvényei, oda vitt a történet, ahova eredetileg akart - ahol nekem a legjobb volt.

Egy kis ijesztgetés: USA, 60-as évek, meleg férfi fiatalságának jelentős korszaka, útkeresés, szexuális identitás bizonytalansága... Teljes szókimondással - mondjuk a 18-as karikát elkerülő képekkel. De talán annál inkább ott van minden emiatt, mert több van az ember képzeletére bízva. Egyébként a "meleg" jeleneteknél mindennek ellenére elfogott bizonyos viszolygás, pedig egyik tesóm is ilyen irányultságú, de az egésznek az értékét egyáltalán nem csökkentette. Talán ez még egyik mérőszáma is annak, hogy mennyire hiteles.

A kötet utolsó szavai szerint: nem tudsz elszakadni attól, amit magad mögött hagysz - vagyis akármilyen kacskaringókkal, de a saját életed az, amit éltél, akikkel találkoztál, amit belevittél a világba (legyen az varázslatos jazz-koncert vagy nyilvános kiállás egy barátunk és önmagunk mellett - amit addig nem vállaltunk). Nincs mit letagadnod és nincs min szomorkodnod, ez nem feladatod az életben.

Ahogy egy ismerős mondta: nem vagy egyedül - talán ez a teremtés titka.