Buddha #1-2

No, még azt lehet gondolni, hogy mangaista "vok", pedig nem. A töméntelen manga közül eddig egy kezemen meg tudom számolni hányat olvastam. És talán kétszer-háromszor annyira vagyok kiváncsi. De mindegy, Tezuka mester következik. Erre a sorozatra is kritikák hívták fel a figyelmemet, és mivel a nekem lényeges dolgokról jót mondtak (sok és sokféle érzelem, brilliáns történetmesélés), meggyőztek, és most össze akarom gyűjteni az egészet (8 kötet, 3000 oldal).

Alapból érdekel a buddhizmus, ráadásul nemrég olvastam Hesse-től a Sziddhárta-t, az remek regény volt. Valójában még az is számított, hogy Tezuka ugye istennek számít mangailag, nosza, mondom magamnak, legalább lesz egy klasszikus sorozatom a komolyabbik fajtából. És tényleg. A kritikáknak pedig igazuk van, remek történet.

Ami a legjobban megfogott, az a "könyörtelen" (a történet szempontjából tényleg az) kasztrendszer és a többi történelmi hozadék keveredése, a szerelmi-hatalmi-intellektuális kalandok szálaival. Utóbbiak váza talán bármelyik csajos vagy akármilyen mangában megtalálhatók, sőt, szerintem legtöbbjük bonyolultabban van megírva, mint ez, de itt rárakodik valami más. Az érzelmeket, a drámát egészen érdekesen felelrősíti és talán hihetőbbé teszi a történelmi környezet. Emellett olyan fő történettel (Buddha életútja) fut együtt, ami szellemileg is kalandos, a többi hozzávaló mellett pedig tényleg utánozhatatlan ízt ad a levesnek.

Ebbe persze simán beletörhet bárkinek a ceruzája, de Tezuka tényleg zseni lehetett eme egy sorozat alapján is, mert valahogy nagyon folyékonyan olvashatók az oldalak. Egy közgazdász, képregényekkel abszolút nem foglalkozó barátomnak mutattam az első kötetet és ahogy belelapozott, alig bírta letenni. Ide is ragasztom azt a szöveg nélküli képsort, amire ő is rácsodálkozott: misztikus... (balról jobbra - tükrözték az eredetit - nagy méretben itt, hogy tudjátok értékelni):


A sokat emlegetett manga stílus egyik fő jellegzetességével, az eltúlzott, felnagyított, humoros, szertelen ábrázolással is itt találkoztam először. Fura, hogy mennyire szabadon tartja a ceruzáját, milyen sokminden belefér képileg és szövegileg is! Nem tudom mi a titka, talán az, hogy nem erölködik vele, vagyis nem az a célja, hogy ezzel frankó legyen, vagy nem ennek a mennyiségével akarja eladni a dolgot. Van, hogy 100 oldalon keresztül nincs egy "kiesett-az-öngyújtó-az-ókori-pap-köpenyéből" jelenet, aztán meg halmozódnak, akár a legdrámaibb pillanatban. Imhol két oldal (illetve három), ahol izgi, sőt halálos történés közepette azt csinál a rajzlapon, amit csak akar: elforgatja a keretet, kiszakítja a papírt, belerajzolja önmagát, egy oldalon három alakváltás, amit a többi szereplő nem vehet észre, csak nekünk rajzolja - abszurd is lehetne akár.


Az első kötetben egyébként (azon a 400 oldalon) Sziddhárta (a késöbbi Buddha) éppenhogy megszületik, a kalandok másokkal játszódnak. Van köztük gyermek, aki több köteten keresztül kisér minket, vannak olyanok, kiknek sorsa az első kötet végén beteljesedik, és van olyan is, akinek kétkötetnyit oszott Tezuka. Szóval azt túlzás lenne mondani, száraz életrajz, nagyon izgalmas, kalandos történet. Aminek a hátterében ott a készülődés Buddha érkezésére - igen érdekes vegyület. Imhol két oldalpár a képi-írói zsenialitás bemutatására. Az egyiken az ország királya kényszerül a legsúlyosabb törvényt megszegni, vagyis egy rabszolga származását titokban tartani és önmagával egyenrangúként bánni vele - persze a lényeg az, hogy önmagát kényszeríti erre: a két oldal szerkezetén belül, a különlegesen hosszú idő alatt megforduló arc a második oldalon remekül hozza a belső feszültséget.

A másik szken pedig kiváló példa a mozgást érzékeltetésére. Az első kockában még a köveket is úgy vájta ki a szél, hogy megmozgassák a szemet, a paták alatt a porfelhő semmire nem hasonlít, de érezni lehet a lendületet, az utolsó kocka megtorpanása után pedig vagy egy ugrás, vagy egy hanyattesés következhet...


Nem tudna meglenni ez a történet csak ilyen cartoon jellegü rajzokkal. Kitartóan, jó ritmusban váltakozik a helyszínekkel és a témával a rajzstílus is. Újra a szabadság az, ami meglepett sokszor: volt, hogy nem is képregényes, hanem inkább egymás mellé rakott ikonokra emlékeztet az oldal (pl. az alábbiak közül felső). De ha a hangulat, a nem az emberek által érzékeltetni akart érzelmek, vagy más megfoghatatlan dolgot akar MÉGISCSAK éreztetni velünk, akkor részletesebbek, árnyaltabbak a rajzok, több tus fogy.


A következő is egy remek akciósorozat, elég sokféle oldalfelépítéssel. Nem tököl, egészoldalas hangyaember-kép, hatfázisu zoom, szögletes-katonás mozdulatok, aztán a negyedik oldalon lassan megdőlő, aztán teljesen kibillenő, megmozduló képkeretek... Ez egy francia albumban talán egy oldalt kitenne... :) (nagyban)


A következő két kép újra a szabadság jegyében telik. A bal oldalinak egyetlen egy funkciója van: érzékelteti annak a jelentőségét, hogy milyen "fontos" lehetett Sziddhárta életében (fiatal korában) a fényűzés részeként a táncosok előadása. Semmi más. Ezek a táncosnők láthatók a szomszédos oldalakon, körülveszik, miért hát a sok-sok lebbenő haj, fátyol és feszes cici? Két oldalt ilyen gyorsan és könnyen meg lehet rajzolni? A jelek szerint Tezukának megérte megcsinálni.

A másikon az "erdei iskolából" első alkalommal ellógó gyermek Buddha kalandjai kezdődnek, két oldalon összesen négy kép. Előtte közel sem ilyen aprólékos a rajz: a figyelem a gazdag részletekre terelődik, szétnéz az ember, mint amikor új helyen jár - pont, mint a főszereplő. Az emberek ábrázolása pedig eléggé... khm, egyszerüsített.


Nos, itt az egyik legváltozatosabb oldal jön, remek összeállítás. A fiatal, tizenéves Sziddhárta meglóg a palotából és a kiközösített Tattával, plusz egy menet közben hozzájuk csapódott tolvaj lánnyal "ismerkednek a világgal". Életének első nagyobb sokkját kapja meg itt a késöbbi Buddha: szeme láttára hal meg egy öreg néni - pár perc és a számára felfoghatatlan halál megtörténik a szeme előtt ("Welcome to reality!"). Biztos meg van ezeknek a szakmai nevük: izzadtság- és könnycseppek, fényvillanás a szem alatt, sebességvonalak, kápráztató körök... és minden a helyén van, jól működik, vezeti a szemet, nem akaszt meg, folyékonyan olvasható. És milyen kifejező! A második oldal harmadik, felkiáltós képén például már nem is vártam volna ilyen erős érzést, de nagyon tudja Tezuka, hova lehet rakni érzelmeket. Az utolsó három kocka pedig tökéletes lezárása az oldalnak és benne a drámának.


Anatómia? Ugyan, minek az? Egyesek szerint nagyon fontos, valahol nemrég még az MKA elnöke is pironkodott, hogy biza túl nagy lett az egyik figura nyaka, de az itthoni mangafanok is lehúzták, amit le lehetett egy vázlatos rajzokkal operáló füzetről (Magyar múzsa). Tezuka azt mondja: nem fontos. Nézd meg a harmadik kockán a fekvő női alakot. Ilyen egy akt? Egy lusta rajzoló gyorsan odakanyarította, oszt máris a másik kockát rajzolja. Combnyi karok, aránytalan fej és törzs, lábfejek ikonként jelölve... Viszont a hangulat, a beállítás tökéletes. Az ötödik kockában a völgykatlan kicsit zavarba ejtő, egyrészt mert más az árnyalás stílusa (mondjuk valószínűleg a távolság miatt), de azért is, mert nekem a meztelenkedés miatt más is beugrott... :) Mindegy, az utolsó kockában megint csak ikonok - mit mondana erre egy fiatal magyar mangafan?!


Az utolsó kép a második kötet végéről való, amikor Sziddhárta elhagyni készül a palotát. Kulminálódik itt sokminden: a királyságot az erős szomszéd támadja, apja királlyá akarja tenni és gyermeke is megszületett. Ezek eddig külön-külön is vissza-visszatartották, de most mégis egyre erősebb az elhatározása, hogy elhagyja a jómódot... Az absztraktba hajló rajzokon pedig már szöveg is mondja, nagyon is erősen nyomatékosítja, hogy most bizony megáll az idő. Nálam megállt.


Az egész nagyon hatásos és én hálás voltam érte. "Naon" értékeltem, hogy sok és sokféle érzelmet sikerült átélni, folyékony, sima olvasással, remek oldalfelépítéssel, rajzfilmszerű, de teljesen szabad, néha ökörködő rajzokkal. Nagyon-nagyon kifejező, igazi képregény. És ráadásul a világ egyik legfontosabb szellemi emberéről szól. (Teológusoktól bocs, ha tévedtem volna.)

Nem értem

Érdekes élményem volt anno az Árnybíró első két részével, és most az Élni egykötetessel is - de nem kellemes. Csodálkoztam is rajta, mert új volt, addig nem találkoztam vele. Emlékszem, olvastam a vonaton (általában ott van rá időm) és faltam az oldalakat. Izgalom fogott el, szurkoltam, hogy a végére érjek a fél óra alatt és utána is volt szinte fizikai hatása, nem múlt el az izgalom. Viszont volt valamilyen keserű, kellemetlen utóíze, valami rossz érzés, magával az élménnyel kapcsolatban. És nem tudom igaziból miért, csak találgatni tudok. A rajzok jók. A történet ki van találva, ráadásul jól tálalja magát az egész - az látszott a hatásán. Akkor miért?

Finnyás vagyok, konzervatív? Talán. Valószínűleg nem tudtam azonosulni semmivel, ami ezekben a képregényekben volt. Sem a világgal, sem a szereplőkkel, sem a történettel, vagy hanghordozással, szöveg stílussal, semmivel. Hatott, mert megvannak az eszközei, de zavart, mintha közben egy másik szinten elutasítanám, hogy ez nem az enyém, nem való nekem.

Az az érdekes, hogy korábban tényleg nem találkoztam ilyennel. Olvashattam irodalmi, avantgard, szuperhős cuccot, bármit, de semmi nem okozott kellemetlen érzést, legfeljebb érdektelenséget. A 300 például ilyen volt: a felénél abbahagytam, és szinte elfelejtettem, hogy létezik (a mérete miatt máshol is van, nem a keskeny polcon a többi képregény mellett), csak késöbb olvastam végig. De ez a kellemetlen viszolygás ott sem fogott el - még a Dampyr történeteknél sem.

Valószínűleg van az Árnybíró és az Élni történeteiben valami harsány hatásvadászat, ami erősen megragadja az ember idegvégződéseit (és persze a tudatalatti csápokat is) és emellé olyan világ-karakter-történet kombó jött, ami valahogy önmagába fordulóan izgalmas. Értékek, általánosabb témák ugyan szerepeltek, de nem róluk szól az Árnybíró. Ugyan így az Élni-ben: a gyilkos ösztön olyan, mintha mélyütés-kategória lehetne, az "ember"-ről is szólhatna, de nem fog meg egyetlen olyan szálat sem, aminek valahol a végén, tényleg alap-dolog lenne.

Kérdezhetném: mi a töknek kell sarokkövet mozgatni, nem elég szórakozni egy kis ideig? Nem vagyok kicsit álszent? Nem hinném - bár ki tudja. :) Élvezem és értékelem a nagyon könnyű kategóriát is, de azokban van valami, amit tudok szeretni, ragaszkodni a sorozatokhoz: a rajz- vagy a szövegstílus, a karakter, vagy a történet küzül legalább egy nagyon tetszik. Az már más kérdés, hogy miért, de megvan a kapcsolat.

Szóval itt van ez az Árnybíró és ez az Élni és felnyomják a vérnyomásom, de az érzéki izgalmon kívül nincs kötődés - inkább taszítás. A tartalom az, ami hátralök. Hát ez van. Egyébként valószínűleg tényleg konzervatív vagyok, el sem merem képzelni, hogy egy Battle Royale mit okozna...

Nem szkenneltem képet, mert a mangafan honlapján kellemes mintaoldalak vannak, nem is tudnék kiemelni dolgokat...: az Árnybíró első négy köteténél és az Élni "Belenézek" gombjai mögött. Ráadásul az Árnybírót el is ajándékoztam, az Élni talán megmarad.

Nausicaa #1-3

Ezt a sorozatot is kritikák alapján választottam ki, még 2007 elején. Az első kötet gyorsan megérkezett, de a másodikra vagy fél évet vártam - ki lehetett bírni. Az elsőt talán már négyszer is olvastam, és ezt az első hármat is vagy háromszor biztos (összesen 7 kötetes). Nemrég láttam egyébként az animét és nagyot csalódtam. A komplex, többrétegű történetből a szálakat az első két kötet történetei alapján elvarrták, kényszerűen rövidre lett zárva minden. Népeket, szereplőket, részleteket, a világ kibontását kb. olyan szinten mutatja az anime, mint a jéghegy a csúcsát, sokkal részletesebb, gazdagabb, monumentálisabb a képregény. Ja és spoilerek is vannak rendesen alább.

Van egy fixa ideám, mégpedig a képregény érzelemgazdagságával kapcsolatban: a mangák sokkal többet "tartalmaznak", vagyis inkább több érzelmet keltenek, mégpontosabban: igyekeznek kelteni. Szerintem az itthoni manga térhódítás egyik alapvetése ez, nem véletlen, hogy a fiatal lányok hogy rácuppantak erre a műfajra - nekem is ismerős a kamaszkori érzeleméhség. Mindegy, ez csak úgy jön ide, hogy bámulatosan sokféle és erős érzelem van a Nausicaaa történetében is.

Már az első kötet elején megfogott a hangulat, mert olyasmit mutatott lényegesnek, ami egyáltalán nem kommersz, divatos, vagy bármi, ami "sikeres" lehet egy olvasnivalóban. Inkább általános és személyes, mélyebben meghúzódó: a természet szeretete. Szerintem mindenkiben ott van valamennyire a "vissza a természethez" vágy, amiben az egyszerű erdőjárás, vagy folyópart, a hegyek, vagy bármi ilyesmi vonzza az embert, a civilizált emberi élet pedig taszítja. Ez a béke érződik már az első oldalakon (jobbról balra!):


Majd mindegyik oldalt elemezni lehetne, egyrészt olyan jól működnek a kockák együtt az oldalon, annyira dolgozik az ember agya, ahogy elképzeli hozzá a mozgásokat, hangulatot, olyan jól bánik a részletek elhagyásával, közelítéssel, kiemelésekkel. Szóval nagyon élvezem az egész sorozatot ilyen szempontból, gyakorlatilag el vagyok ragadtatva tőle.

Persze akció, akció hátán, mese, legenda kerekedik, pusztuló világ, és ha még nem lenne elég, a világégés utáni természeti katasztrófa mellett még egymással is háborúznak az emberek. Bámulat - nagyon ismerős. Sok-sok nagyon általános dolog van ebben a képregényben, ami alap-szinten foglalkoztatja az embert: nincs mindig jelen, de sokmindenre hatással van, ki hogyan gondolkodik hatalomról, jóról-rosszról, ember-természet viszonyáról, emberek, népek kapcsolatáról...

A rajzok? Elsőre érdekesek. A stílus nem látványos, vagyis figyelemfelkeltő, de második ránézésre nagyon kifejező szerintem. Olyan, mintha könnyen lehetne vele kiemelni részeket, alkalmas nagyvonalú, de kontúros, vagy részletes rajzokhoz is... olyan "szabad". És szerintem ki is használja: van, ahol alig lehet felismerni az alakokat, mert pl. por, tűz, füst veszi körül őket, van, ahol meg a repülő minden alkatrésze látszik a tükröződő vízen. Olyan, mintha kényszerítené az embert, hogy jobban nézze meg, több időt töltsön vele. És érdemes, sokrétegű a rajz, elsőre, de másodikra és harmadikra is jó sorra nézni őket. Az az érdekes, hogy ez a többrétegűség a történetre is igaz, nagyon tartalmas. Szerintem nem bonyolult, inkább részletes, ugyanakkor nagyívű, de nagyon erős helyi fókuszai vannak. Van távlata és vannak részletei. Jól megmondtam, nem?

Elsőre pl. fel sem tűnik, de nagyon sok halállal találkozik az ember. Itt van pl. az első alkalom, amikor egy lezuhant égő roncsban kutatnak túlélők után. Sokat rábíznak a rajzok az ember fantáziájára.


Az első rész elolvasása után egyébként a "mese" fogalma sokszor eszembe jutott. Ez a kis hercegnő, a végén győztes kell, hogy legyen és mindenkinél nagyobb. A női karakterekkel egy történetben valahogy jobban tudok azonosulni, egyrészt érdekesebbek is, másrészt a történetet is érdekesebbé teszik - azáltal, hogy nem illeszkednek a macsó sztereotípiákba. De a nőket gazdagabbnak érzem a férfiaknál - mint embereket. Lovagkor, kis hercegnő, bátorság, hősiesség...


Aztán ott vannak a légi felvételek. Önkéntelenül mondtam ezt, mert valahogy nagyon jól érzékelteti a magasságot, távolságot, repülést. A következő képen is szerintem bámulatos, hogyan bánik a nézőpontokkal, hogyan nyit, szűkít, szinte hallani lehet a film alatt szóló örömteli, győzelmi induló szerű zenét a gépek dübörgésével, ahogy egymásra találnak és együtt repülnek tovább. Patetikus? Ja, biztos. De létezik ilyen és hihetetlenül meg tudja fogni Miyazaki, ahogy végignézi az ember az oldalak rajzait. A másikon pedig egy leszállás, ahogy ereszkednek az erdőben és egy tavon találják meg a "leszállópályát" (miután kényszerből döntöttek a lakhatatlan, mérgező erdőbe való leereszkedés mellett). Nagyon kifejező beállítások, rögtön bevillan az embernek egy-egy filmrészlet, hogy mi is történhetne mozgóképen, nagyon jellemző képek és a váltások is nagyon jól kapcsolódnak, szépen, az egész történéshez illeszkedően viszik előre a mozgásokat, hatásosan, pontosan. Lehet mondani talán, hogy az általános dolgokat használja, de jó értelemben: amit mindenki megért, amire sokan tudnak asszociálni, elképzelni pont azt, amit pár képpel el akar mondani.


A történetben a "nagyság" fogalma mindenhol ott van: a karakterekben, érzelmekben, a világ részleteiben, de nagyon ott van a háború, a pusztítás, katasztrófák ábrázolásánál is. Megint két kép jön, az egyikben egy óriási teherszállító robban fel és kezd zuhanni, a kiesett emberek pedig az utána jövő gépekre hullanak vagyis gyakorlatilag záporoznak - a vér, a végtagok, emberek, állatok. Szinte horror és képileg mégsem olyan. Ha jobban megnézed, viszont tényleg az, de ehhez te is kellesz, nem nyomja az arcodba a paradicsomlét, hogy hátrahőkölj az irtózattól. A másik képen az óriási (háztömbnyi) rovarok zúzzák szét a katonai tábort, ott is a földön álló hatalmas repülőket, és itt is repülnek az emberek, horpadnak, lyukadnak, törnek a gépek. Valahogy ebben az olvasóra is nagyon számító stílusban és persze az arányokban, a mozgások ábrázolásában nagyon jól érzékelteti a lényegét és részleteit is annak, ami történik.


Nausicaa szép. És igen mutatós, vonzó az ellenlábasa is, Kushana. Mint az érme két oldala - írták róluk valahol. Mondjuk ezek a japán arcok nekem egyformák (a valódi emberek arcai is), de itt is nagyon hasonlítanak. Nagy a feszültség köztük, de a kapcsolat nagyon nem egysíkú. Kushana a császár lánya, legendás hadvezér, az emberei meghalnának érte, a családja ellene fordul, járja a véres, mocskos, hatalmi harcokkal övezett, hadiösvényét. Közben büszke, bátor és gyönyörű. Nausicaa-ra is érvényes az utóbbi három jelző, de a többi nem. Megvan benne a természet rendje és hiteles hírmondója az emberek számára ennek a vágyott, de (fizikailag és morálisan is) majdnem teljesen lerombolt rendnek. Hogyan birok ilyen mondatokat írni...! Adja magát a dolog a párhuzamok állítására, és találó dolog a nőiességen keresztül megfogni megint az olvasót: mindketten levágják hajukat. Vagyis Nausicaa-nak az idős asszonyok vágják le, amikor első alkalommal indul háborúba (Kushana parancsára) - lassú, búcsúzó képsor. A "hadúrnő" viszont emberei elvesztésekor nyisszantja le (saját maga) varkocsát és dobja a csatatérre. Hihetetlen milyen bátran használódnak fel ezek a tekintélyes szimbólumok.


Ami most jön, megint egy hihetetlen képsor. A teljes hadsereg pusztulása előtti percekben az ellenséggel hátrahagyott Nausicaa-ról beszélnek és azt mondja: túl gyengéd, még elpusztítja önmagát... A következő képen pedig a kishölgy egy hulla mellől szereli ki a nálánál is nagyobb gépágyút és cipeli eltökélten, mindezt egy savas tó kis szigetén, az óriásrovarok dühödt vonulása mellett (a sorrend: jobb felső, jobb alsó, alul középen, bal oldalt)...


Persze vannak hagyományos oldalak is, különleges vizualitás nélkül, sima hétköznapi párbeszéddel, nem is igazán mangás oldalmérettel és elrendezéssel... Ezen például az is jól látszik, milyen hasonlóak külsőleg Nausicaa és Kushana. Egyébként az egész történetre jellemző, hogy ilyen "csupaszon" alig látni embereket, legtöbbször páncélban vannak a háború miatt, vagy maszkban és védőruhában a mérgező levegő miatt. Szóval az ilyen majdnem meztelen képek igen intimnek hatnak. És a történés is fura: Kushana ráveszi Nausicaa-t, hogy induljon csatába az oldalán. De konkrétan, lovagoljon ki vele és küzdjenek együtt. Elgondolkodtam ezen a döntésen, hogy vajon a Nausicaa-ban annyira egyértelműen meglévő békeszeretet, az élet tisztelete, nem ágál azellen, hogy csatába menjen, a másik népet gyilkolni - akiknek ezelőtt épp két kisgyermekét mentette meg...? Mintha amolyan keleti döntés lenne, nem nyugati felfogással kihegyezett jó-rossz mérlegelése, hanem egyrészt elfogadás, másrészt továbblépés. Igen, harcba indul az oldalán és hihetetlenül feszes csatajelenetet kapunk (a harmadik kötet végén).


A következő oldal a "szellemi kalandok" megjelenítésére jó példa. Egy pap meghal és lelke Nausicaa-hoz száll, hogy védelmezze, míg a gonosz uralkodó szelleme megpróbál Nausicaa-hoz közel férkőzni. Az egész aközben történik, míg egy repülőn dél felé hasítanak, a nyitott fedélzeti lövegtoronyban. De nincs repülő, a táj feltűnik ugyan, amikor messzebb kell nézni, miközben Nausicaa egész alakja ott van. Összekapcsolja a szellemeket a valósággal, lebeg minden, közben a lány teljesen természetesen jeleníti meg az érzelmeit, valóságosan szeret, sajnál és utasít el, ebben nincs semmi homályosság.


Két példa a kíméletlen ábrázolásra, a szenny, a szokatlan, a testközeli halálos undor rajzaira. Az elsőn egy megriadt óriásrovar (ez nem háztömbnyi, csak teherautónyi) ragadta el hősies hősnőnket, és most elengedi el. A jobb felső képen kezdődik az oldal, ez még a "lenyelés" vége, már csak a lába látszik, aztán megfordul a folyamat: lassan egyre jobban kiszabadul, a saját lábára áll, de az utolsó, bal alsó képen még össze vannak gabalyodva. Undorító ez az egész, akár lehetne egy csápos pornóképregény is: egy rovar és egy nő, a lehető legintenzívebb testi kontaktus, csurog, csöpög, tekereg, összefonódik... Közben egy rémült állat megnyugvása és a lány békés szeretete - ami most is önmaga elé helyezte a rovart, nem vette elő a kését, nem igyekezett mindenáron szabadulni, csak elviselte azt, ami történt. A másik képen is csak ott van és megteszi, amit legjobbnak gondol: egy mérges gázoktól haldokló fiún segít úgy, hogy a mérget is tartalmazó vért a tüdejéből kiszívja... Véres, halálos anyai csók - ahogy a "telepatikus" üzenetben anyának szólítja.


Két olyan oldal jön, amiben a mozgás, az akció nagyon látványos, de nagyon személyes érzelmekkel keveredik - vizuálisan is. Az elsőn a rovarból szabaduló kishölgy rájön, hogy a rovarvárrel átitatott ruhájával védelmezte meg őt az "Ohmu" és ez olyan hálával tölti el, hogy fel kell repülnie az égbe, méghozzá pontosan olyan ferde, lábakon egyáltalán nem álló, szabad mozgással, mint a jobb felső rajzon. És szárnyalva kell megköszönnie. Csak utána térhet vissza a földre, teljesen lefelé fordítva a siklóját a bal alsó képen... A második pedig a csatajelenet egyik legszorongatóbb része, amikor Nausicaa elöl megpróbálják elvágni az utat. Itt persze már ismerni lehet a sisakokat, ruhákat (a design betölti szerepét: jól meg lehet különböztetni őket), de elsőre nem egyértelmű: N. az első sor középső képen van, ellensége a két mellette levőn. Az övön aluli ütés szinte nem is az, hogy eltalálják és az utolsó képen az ő szemével rohanunk tovább, éppen hátraesve a "karmos ló" hátáról, hanem ahogy elfogadja: őt most lelövik. És azt is, hogy akik mellette vágtatnak, levágják a fiút, aki megpróbálta megállítani és ő már az előtte lévő pillanatban is sajnálja, hogy meg kell halnia... Ennyi csavart, ilyen sablongyilkos karaktereket, ráadásul ilyen izgalmas jelenetben, hát én még nem láttam.


Utolsó témának az érzelmeket hozom. Bámulatos, milyen finoman tudja az arcvonásokkal kifejezni Miyazaki, amit csak akar. Vagy annak a hiányát: az alábbi két kép közül a felsőn éppen azt, hogy nincs az arcán rosszindulat, gyűlölet. Az alsó kép pedig az egyik legemblematikusabb az első három kötetben. Nausicaa a csata után utolsóként tér vissza - már alig hittek az életben maradásában. Lova (horseclaw), ami végül megmentette, meghal és ezt nézi az első képen Kushana (középen) szinte anyai megértéssel, szelíden, a nagyon egysíkú Kurutowa (jobb oldalon beszélve), pedig lenézi, hogy Nausicaa megsiratja az állatot. A középső két sorban a hősiesség és az áldozat a téma és persze az, hogy gyakorlatilag az egész megmaradt sereg rajongásig szereti a kicsi törékeny címszereplőt... Végül Kushana megadja azt, amire Nausicaa-nak most kell: tiszteletet - utána elsétálva kimondja, hogy milyen más ösvényeken is járnak ők ketten. És sokminden más is benne van ezekben a szavakban...




Végül egy érdekesség: a japán hangutánzó feliratok jegyzéke ott van a könyv végén, oldalakon keresztül sorolva azt, hogy pl. a 7. oldal 7. képén a japán fonetikus bali-bali angolul valójában crackle-crackle...



Íme az első három kötet, benne szép kihajtható poszterekkel. Bizonyos nézőpontból inkább lovagkori antiutópia, főleg, ha a felszereléseket nézzük, de a belsőség szerint is talán. Hát nagy élmény volt olvasni, nekem legalábbis. :)

Vég-re

Na, végre találtam egy általam is jól használható blogmotort, kényelmes képkezeléssel...

Igaziból azért akarom ide beírogatni a képregényes élményeimet, mert szerintem amolyan személyes megosztásból elég kevés van magyarul a neten, nyomtatva meg a Varró könyvön kívül nem tudok mást, nekem meg pont az ilyen részletekbe menő szubjektív írások tudtak segíteni egy-egy választásnál: mit olvassak?

Szóval nem lesz itt hozzáértés vagy értelmiségi jelzőtultengés, néha helyesírási hibák is befigyelnek, az biztos, viszont próbálom majd nem tolakodóan és nem öncélúan megosztani élményeimet itten - kizárólag képregényekkel kapcsolatban.

Valójában még nyár végén egy "pályázat" kapcsán indítottam blogot, ami átkerült a kepregeny.net-re és lassan le is zárul ottan az első fordulója: képregény elemzősdi, a Buborékhámozó mintájára. Mert bírtam nagyon ezeket az írásokat és azért sok képregényt olvasó emberke lakik itt, Magyarországon, hogy gondoltam, kijön belőlük valami. Egyelőre (2007 okt. 20-tól év végéig) négy írás született, de nem fáj, ha folytatódik, úgyhogy folytatódik. Innen is kösz Bayer Antalnak és Szabó Zoltán Ádámnak a segítségért, meg főleg mano-nak a knet adminjának.

Azt hiszem elsőként a Nausicaa-ról fogok írni, bár már attól félek oly sokáig halogattam, hogy kifullad az élmény, de jobb későn, mint soha.

Üdv a szubjektumban! :)