Füzetek? Fizetek!

A múlt héten volt először, hogy Vladitól csak füzeteket hoztam el és ez jó apropó, hogy a füzetekkel és magával a vásárlással kapcsolatban is élménybeszámoljak - mint újkori szenvedély megéléséről. Magát a fogalmat (szenvedély) amúgy "okostolyásként" lenézem, mert milyen dolog az, hogy nem bír uralkodni magán az ember, de szihésen valószínűleg egészségesebb engedni valamennyit (saját magamnak), miközben annyira baromira tudatos az ember. Semmi vész, próbálok csak a képregényekről beszélni.

No, az öt füzet eléggé különbözőek, van három gyűjtött sorozat, fontossági sorrendben: The Sword #7, Batman #675 és The Spirit #16. Vladi rábeszélt egy gyönyörűen rajzolt, de minimálisan képregényes Glamourpuss #1-re, illetve ajándékba adott egy őskövület Spaced füzetet. Őszintén szólva a Sword-on kíbvül a Spaced esett a legjobban, de előveszem őket szép sorban.

A Sword hetedik része az előző csúcspontja után kicsit kérdéses volt milyen érzéseket fog kelteni, de abszolúte nem csalódtam benne. Az előző féltucat füzetben izgalmas, ötletes - azt mondjuk nem tudom, hogy valójában mennyire eredeti, de nekem az volt -, gyakorlatilag sokkoló történet a tudatalatt mindenkiben ott lévő öröklét vágyáról és határtalan személyes hatalomról, mások fölé növésről. Számomra ez sok kimondatlan kérdést vet fel, valószínűleg majd mindenki másban is - és szerencsére a szereplők sem egydimenziósan viszonyulnak a dologhoz, sőt kifejezetten visszafogottan bomlanak kifelé a döntéseik, kérdéseik, irányaik a történetben. A hatodik füzetben lekerekedik a fejezet, magyarázatot (szó szerint őstörténetet) kapunk mindenre. Ez az utolsó előtti oldal a hetedik részből:

Ami nagyon tetszett, vagyis első olvasás után emlékezetes élmény volt, az a viszonylag sok beszéd hangulata. Az első füzetben szembesültem vele, hogy hétköznapi, hosszabb arc-kamerázás esetén milyen átérezhetően láthatók az apró, szöveghez nagyon passzoló mimikai mozdulatok, vagyis egyszerű beszélgetésekhet tökéletes panel-tartalom és -sorozat társult, ami odatette a hangulatot, ahova kell, ezekben az "unalmasabb" jelenetekben is.

Valahogy nagyon ki van számolva a feszültségkeltés, egyszerre visszafogott és pontos, számító, mintha hosszútávra, a mostra és a következőre és a legvégére is egyformán gondolnának az írok. Ebben a részben kapunk egy kellemesen határozott és igéretes bosszúállás motívumot, új távlatokat az üldözött szereplők mozgási lehetőségeit tekintve és apróságokat is, pl. egy bolti vásárlás kapcsán, ami elsőre kicsit érthetetlen, de másodikra telitalálat a félelmek ábrázolására, ugyanakkor tökéletes kontraszt, ami nálam jelentős árnyalást eredményezett. Hogy ne legyen túl hosszú ez a mondat, újba írom az előzőre a példát: vásárlásnál ott a főszereplőnél a kard, amivel fizikailag bármit megtehet, de végül felvesz egy símaszkot és úgy lép oda a pénztárhoz, hogy aztán rendesen fizessen - nehogy felismerjék...

Szóval ütős egy sorozat, van benne valami démoni, ahogy magával ragadja az embert ezzel a kimért történetépítéssel. Viszont ennél is mocorog a kisördög bennem, nem uralkodik el teljesen a lelkesedés és a jó érzés, mint a Bone-nál - ennek ellenére már most emlékezetessé vált és biztos, hogy az is marad, ezek a Luna tesók elég karizmatikusak az alkotásukon keresztül, valószínűleg az első Luna élményként lesz különleges helye. Néhány korábbi füzetet újraolvasva tökéletes élmény volt, ami szerintem nagyon jó teljesítmény egy első ránézésre(!) a meglepő dolgokra építő történettől.

Hát ezzel a Batman-nal (#675) nem tudok zöld ágra vergődni. Gyönyörűséges, bár egyszerű címlap, összetéveszthetetlen bármelyik más szuperhőssel, szép rajzok belül, még kifejezőek is, látható a különbség az ifjú titánok és Bruce Wayne között - az életkor, vagy a történet szempontjából fontos belső rendezettség vagy nyugalom szempontjából is. Ráadásul tegnap reggel elolvastam újra és remek kompozícióknak tűntek az oldalak - próbáljátok ki a reggeli indítás és a napi melókezdés közötti stresszmentes félórás képregényolvasást, nekem mindig jobb élmény, mint más napszakban. Szóval egyrészt olyan hatása volt, mint a Hush-nak, szó szerint magával ragadó látvány, amiért hálás vagyok, de a történet az egyfolytában a szappanopera kifejezést juttatja eszembe. De komolyan.

Ha jól emlékszem (két füzettel korábban vágtam bele a Batman-gyűjtésbe - hogy nagyképű legyek) egy füzet arról szólt, hogy hogyan cserkészi be B. a szülei gyilkosát és hogyan éli át flashback-ekkel a halálközeli élményt meditációban (tök jó párhuzam) - bár először nem tudni melyik a visszaemlékezés, aztán kiderül, hogy mindkettő. A végén arra ébred, hogy ellensége fogjul ejtette, mivel szívrohamot kapott... Jól néz ki, izgalmas, nem lehet panasz. (Mondjuk ezek a belső monológok a szülei haláláról erősen visszatérő hangulatúak, de ameddig hatni képes rám, addig jöhet, akárhányszor kezd bele...) A következő kép a mostani számból való:

Az eggyel ezelőtti részben következett az egyszobás küzdelem és szabadulás, miközben feltárul, hogy több Batman-like álruhás őrült is "harcol a trónért"(?) és az előzményekből is többet megtudunk. Okés, elcsíptem egy történet végét, de érthető a pár kockányi/oldalnyi vissza-következtetések miatt. Nohát ezután a mostani füzetben Robin(?) és Nigthwing épp legyaknak egy halom bűnözőt, Bruce vacsora közben morcizik egy hisztis szépséggel és egy nő Robin Hood hasonmásával arról beszélget, hogy Batman fia csodagyerek...

Aztán a végére összefutnak a szálak, amikor még véget sem ért a bunyó, a sarkkörön túl máris tudnak a dologról - ezen is csak néztem. De érted: előzőleg egy Batman-pótlék csoport és egyedeinek harca zárult le (persze nem véglegesen), aztán itt van ez a vacsora és egy bunyó, miközben egy távloli helyen Batman fia gyakorolja a célbalövést és a következő számban meg kezdődik a naaagy Batman R.I.P. történet. Szóval teljesen az a szituáció ugrik be, hogy nem olvastam a műsorújságban az előző részek tartalmát. Nem baj, egy évnyit csak megveszek Denevéremberből, meg utána is picit talán, ha nem sokallok be, aztán majd döntök, hogy kell-e ez nekem. Érzem, hogy közömbös nem leszek, vagy belehamarodok, vagy megútálom.

Tökéletes illusztrációja ennek a követhetetlen szuperhős kavalkádnak pont a füzet végén lévő szerkesztői szöveg (az előbbi kép), ami arról szól, hogy mennyire akarják és milyen nehéz a sok történetet egyetlen (vagy több?) univerzumban passzolósan összehozni, ezért kitalálták azt, hogy a fontos "mérföldköveket", fordulópontokat külön megjelölik és annak is érdemes elolvasni, aki nem veszi azt a sorozatot. Klafa: egyrészt vegyél mást is, ne csak a kedvencet, másrészt kevesebbet kérhetsz rajtunk számon, mert elég a "Sightings" cuccokat szorosan egyeztetni - így fogják jelölni a DC Univerzum főbb eseményeit. Nem semmi.

A #16 is ugyan azzal a hibával, vagy inkább hiányossággal küszködik, mint a többi, a #12 (vagy inkább a #13, mert abban vegyes szerzőktől voltak rövidebb történetek) után: a detektív történeten kívűl sablonos, egyszerű poénok, a karakterek elcseszése (főleg Dolan lányáé), az ismert jellemek mellől Cooke-kal (aki a #12-ig írta és rajzolta) eltüntek a bármiben is újat adó vonások, vagyis egyhangú, érdektelen, csak a sablonokat megtartó füzetekké vált. És nem olyan újdonságot várok, ami pl. a zombik behozása volt tavaly, hanem mondjuk a modern környezet kihasználása, a társadalomkritika aktualizálása (persze nem ez a fő csapásirány, de tökéletes kisérőzene), és mellette a karakter lényegének megtartása - de nem.

Nem mosolyodtam el rajta egyszer sem, nem izgultam, nem kapott meg egy oldalfelépítés, hangulata sem volt - jó, mondjuk Cooke biztos különleges tehetség, egyedi és szerintem nagyon ért írni is és rajzlni is képregényt, de ez az Aragones valahogy mellélőtt. Ez itt egy bármilyen korba áthelyezhető, egyszerű detektívtörténet, minimális humorral. Nem ragozom, a Spirit füzetekről amúgyis akarok írni egy ideje.

Erre a fura nevű narancssárga füzetre Vladi beszélt rá (először megkérdeztem: nincs a címe végén ipszilon?), és csakis azért vettem meg, mert éppen belefért a pénzembe, illetve még a szép rajzok számítottak. Több nem is jött ki belőle, mert nem képregény, hanem egy rajzolónak (aki híres neves ugyan, de akkor és ott be kellett valljam, hogy nem ismerem) a kedvtelése: szuperfotorealisztikus nőcik (divatlapból másolt) rajzai, agymenős szöveggel - ami kis sztorit kerít köréjük. Szóval van bennük rajztechnika csillogtatása, sok hasonló stílusban jártas kolléga megidézése, illetve a rajz tárgyainak (glamour) kigúnyolása, vagy legalábbis olyan szemmel való nézése (a szövegen keresztül), ahogyan nem szokás ezeket. Ahogy nézegettem, a rajzok egyre brutálisabbakká váltak számomra, vagyis ilyen minőséget rajzban ritkán látok - és ezt egyre jobban értékeltem, ahogy bele-bele lapoztam. Az más kérdés, hogy ez a stílus valahogy nem a kedvencem, de valószínűleg azért, mert egyrészt tapasztalat, másrészt előítélet részemről, hogy a hiperrealisztikus rajzok mellé a történet csak kísérő, ami nálam rossz pont.

Érdekes a kontraszt a csúcsminőségű rajzok és a félig egoista, félig marháskodó, harmadik felében meg rajzleckét adó szöveggel, vagyis a történet hiányával. Tényleg fura hatása volt ennek az egyensúlytalaánságnak, de nem hiányzik, többet nem veszek ebből, ennyi elég belőle - még az is lehet, hogy néha elő fogom venni.

Ez meglepett, ajándékba kaptam a többi mellé és a legfrissebbnek éreztem első ránézésre - főleg a Spirit és a Glamourpuss mellett. Aztán már nem annyira, de óhatatlanul is más szemmel néztem rá, lévén a 80-as évekből származik és a rajzok, a beírás gyakorlatilag egy mostanában megjelent magyar szerzői képregénynél is gyengébb minőségű, a történet pedig hatalmas koppintás, vagyis valójában paródia, de erős kaland-elemekkel... Ezt jól megmondtam. Szóval sci-fi történet egy USS Pragmatic nevű, hajszárító alakú űrhajó kalandjairól (nem palacsintasütő alakú, mint az USS Enterprise a Star Trek-ből - az ötlet biztos, hogy a fürdőszobában született), hihetetlenül másolós elemek a 2001 űrodüsszeiából, furcsa főszereplő tojásfejjel, mintha karikatúra lenne és közben egész jó, akciódús kalandok.



Néha feltünt, hogy mennyire egyszerűsítettek a képkockák: a hátterek, tárgyak hiánya, a figurák elnagyoltan rajzoltak, néha szétfolynak - de van, hogy hangulatos, vagy ütősen ilyesztő, neadjisten hallom a földbe csapódó úrhajó robaját. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon miért nem csinálnak ilyen rajzilag sokkal igénytelenebb, de történetében elrugaszkodottabb képregényeket itthon. Ha szerzői kiadásról van szó, ez a legjobb alternatíva talán, így nem lehetne és nem is kellene profikhoz hasonlítani, nem lenne konkurrenciája - mondjuk lehet, hogy itthon piaca sem akkora, mint ha sztereotip stílusra akarna hasonlítani.

Magán azon, hogy egyáltalán gyűjtsek-e füzetet, elgondolkodtam, amikor rájöttem, hogy lassabban és valamivel drágábban jutok hozzá egy sztorihoz, bár hamarabb. Amikor a Spirit-et elkezdtem (az volt az első), akkor az is indok volt, hogy na, ezt biztosan nem adják ki gyűjteményesben, mivel különálló történetek majdnem mind, de kiadták mégis, ráadásul keményfedelesben. Ami vígasztalt az ára miatt egy kicsit. Batman-nál ugye tuti, hogy nem adnak ki mindent, mondjuk a R.I.P. lehet, hogy kijön, viszont a Sword biztosan megjelenik tp-ben, úgyhogy ez a kérdés ott lebeg a fejem felett. Sok képregény van, amit szeretnék, de nincs meg, és hamarabb fejeződne be egy sorozat, ha havonta megvenném egy könyvében 5-6 részét, mint hogy 3-4 különböző füzetért fizessek. Valószínűleg mégis lesz olyan sorozat, amit így szedek össze, kicsit azért is, mert mintha ez a füzetezés hozzátartozna a képregényes követelményekhez, kicsit meg a különlegessége miatt. Ráadásul a Sword az Image kiadásában szerencsére nem hordoz reklámot, nem úgy, mint a DC füzetek. És könnyebben is lehet szkennelni. Viszont a tárolása macerásabb. De mégis... :)

Ééés akkor következik képregény vásárlásaim leírása. Nos, pénz a hónap utolsó harmadában érkezik, akkor tudok valamennyit "félretenni" erre a célra, de már korábban látható, hogy mennyit. Biztosra kell mennem pénzügyileg, tehát már hónap elején próbálom kalkulálni, hogy mit kell és mit lehet fizetnem, ha pedig szerencsém van, akkor a hóeleji rendelést a hónap végén haza is vihetem. Nagyjából a maximum 10e pénz, amit ritkán túllépek, de inkább alulmúlok, most pl. 4-et hagytam ott, mert ennyi volt, a többi kellett másra. És azt már megtanultam, hogy jobb a visszafogottság, gondolni kell a holnapra is. Ebből ugyan nem telik túl sokra, főleg, ha az amerikai tp-k, vagy vaskosabb gn-ek árait nézem, de nem baj - pont múltkor gondolkodtam azon, hogy lehet, ki is fulladna az érdeklődésem, ha korlátlanul fogyaszthatnám a képregényeket. Így nagyjából egyensúlyban van a vágy és a beteljesülés ahhoz, hogy mindkettő érezhetően megmaradjon. Hinnye, miket nem írok!

Vladiékhoz utazni már szinte szertartás. Valószínűleg ezért is, mert amikor még az első időkben jöttem tőlük hazafelé, hatalmas élménynek éltem meg egy-egy kötet szorongatását a buszon és a metróban, félve vettem elő és kincsként forgattam - vagyis a beavatáshoz erősen kötődik ez a hely. Hangulata is van a vásárlásnak, ami néha egy órán át is eltart, mert Ákos olyan szóval tart, mintha tényleg gyakorolná marketinges szakmáját - ez tök jó érzés (olyan helyen lenni, ahol ezerféle képregénnyel van plafonig pakolva a szoba), de közben frusztrál a dolog, mivel pénzem nincs annyi, hogy ne csorogjon a nyálam és túlságosan alkalmas beszélgetőpartner sem vagyok tájékozatlanságom okán. De valószínűleg megszokták már ezt ők is. A munkahelyen, amikor "kiugrom" hozzájuk, már mosolyogva néznek, hogy mikor keveredek vissza, mivel a "háromnegyedóra múlva itt vagyok" eltart néha két óráig is. Mindegy, havonta egyszer kibírható ez a "kellemetlen" érzés. :)

Aztán viszont jön a kellemes érzés, amikor tudom, hogy vár rám vizuális olvasnivaló (a rendes mellett) és néha berakok egyet-egyet a táskámba, hogy a vonaton szemérmetlenül a magamévá tegyem. Leginkább mennyisége okán van ennek ilyen értéke, meghát amiatt is, hogy Ildi nem igazán tűri meg ezeket, vagyis jobban mondva, nem lehet megosztani vele a képregény fílinget - magányos élvezet ez. De türelem rózsát terem, a gyerekeket nem kötik még az előítéletek - ők már megszerették Kázmért és Hubát, Bucót és Szettit, sőt Pif-et és Hercules-t is.

Runners: Bad Goods

Régi emlék ma már nekem a Csillagok Háborúja hangulata, amikor izgultam minden egyes lézerpisztoly-lövésnél, vagy űrhajó-robbanásnál, ehhez kell egyrészt a mesék igénye, másrészt a felszínt borzoló hatásokra éhes agy. Nem a korom felett merengek, hanem a megváltozott igényeimen, de abból az apropóból, hogy ez az igen kellemes SW fíling most éppen visszatért egy mindenképpen könnyed, de igazán szórakoztató sci-fi képregénynek köszönhetően.

A Runners is azok közé tartozik, amiben az is vonzerő számomra, hogy nem mainstream. A Sandman pl. biztosan felkerül majd egyszer a polcomra, de népszerűsége most még távol tart tőle. A Finder, ez a Runners, de még a Nausicaa vagy a Bone is hamarabb lett kedves a szívemnek még olvasatlanul is, mondom, a magyar képregényes közösség mellőzése miatt. No mindegy, ez most nem fontos.

Azt hiszem hiányzott már egy jó sci-fi és végül is mást vártam, mint kaptam, de nem volt baj. Sokkal-sokkal ismerősebb érzések, élmények leptek meg, minden bizonnyal azért is, mert leplezetlenül merít ez a Sean Wang, nem csak a Csillagok Háborújából, vagy a karakterek külalakjának hasonlósága alapján a Fantasztikus négyes-ből, de még az Ötödik elem-ből is, mint az alábbi ajtófélfa mögé bújós-benézős-célbalövős jelenetnél.


A szereplők egyébként csempészek, Han Solo minden élvezetes tulajdonságával: egy hajszál választja el őket, hogy pofára essenek, a pénz hajtja őket, nagy a dumájuk, és persze az a mély baráti szál is megvan köztük, ami mindig segít kihúzni a másikat bármilyen slamasztikából. Ez nyakon van öntve egy adag olyan történetfordulattal és kellékkel (űrhajók, aszteroida-városok, lézerfegyverek, lebegő robogók, csempész árú, mentőkabinok), amire bárki azt mondhatná jogosan, hogy közhely, semmi egyéni nincs benne - de mégis működik. Jól összeáll, nem akar más lenni, de a hangulatot, ebből a halmazból kihozható tiszta feszültséget, humort, lendületet szerintem mind kihozza. Más meg nem kell. Egyébként az egyik legnagyobb ütése a humor, ami szerencsére főleg a karakterek jellemére épít, akik a kereteken belül majdnem mind tényleg egyéniek.

A főnök egy "öreg róka", ez is a neve: Roka (Roka Nostaco), aki E.T.-re halyaz, nagy szemfogakkal. Amolyan tapasztalt, nagyszívű, de kicsit már kiöregedő figura. A legközelebbi társa Ril (Ril Mar), egy érdekes lábú, kirúzsozott csőrt viselő hölgy, sőt, a csőrén még egy helyes kis szarv is van. Ő a technikus, mintha csak Csubi lenne Solo mellett, a pajzsot és a fegyvereket mindig ő javítja meg. Aztán van két barát, Cember (Cember Kogi) és Benneasud, előbbinek hat oldala van, de csak két keze, utóbbi pedig a Fantasic Four repedezett narancsbőrű oriásának mása. A legsemlegesebb karakter az ötödik, Bocce, aki tiszta humanoid, a bal kezét leszámítva, ami egy szabadon alakítható erőtér szerű valami, akár sok méterre kinyújtható - újra FF idézés.

Imhol egy humoros jelenet, amikor a piacon mentőkabint akarnak venni és a politikus Roka, oldalán az idétlen Cember-rel megy alkudozni - az a fogsora alatt és felett is szemet viselő úriember az eladó...


A történetben természetesen komoly, feszült helyzetek is vannak, de mélységileg nem lehet elveszni bennük, ötletes akció-sorozatok keverednek bensőséges, humoros, vagy épp jól-ismerősen ábrázolt csempész-romatika bekezdésekkel. Egy ilyen komikus-izgis jelenetsor az alábbi, mondom a magyarázatot is. Leszállnak egy elhagyatott helyen, ahol valaki van és elkezdik keresni. Elsőként Bocce kicsiben, aztán Cember, akinek a beceneve candy-bandit, mivel kissé idiótán állandóan komolytalankodik és szereti a hasát (neki van hat lába-csápja és szeme), aztán Ril-re vált a kép (a rúzsozott madárcsőrös technikusra) és az első oldal alján a titokzatos idegen jelenik meg a csukja alatt. A második oldalon a gumikezű Bocce és a végén a főnök Roka is odaér. És szerintem nagyon megvan ennek a két oldalnak is a dinamikája, gyors, hatásos, pont, ami ehhez a szituációhoz kell.


Ide másolok még két oldalpárt, amiken tök jól látszik a feszültség és a humor, vagy az aggodalom és az ötletesség pólus-párok használata, ami nálam nagyon bejött, árnyalta az átélt érzelmeket, ez kellett ahhoz, hogy tudván tudva, hogy nem lesz itt mélyekre ásva semmiben, nem csak egy idegvégződésemet kapta el úgy, hogy nem is tudtam magamról - sikerült beszippantania a történetnek.

Az is nagyon tetszett, hogy ha kell, változtat a képkockák tempóján, néhány négyszemközti villanás kedvéért elpazarol akár három kockát is, de egyébként rendes, nem ázsiai ütemben folynak a képek és oldalak. Ugyanilyen rugalmas a stílus adta látószög-kezeléssel is, főleg az űrhajós jeleneteknél, gyorsan nyit-zár, ha nagyobb-kisebb távolságot kell befogni. Még az is jól jön ki (figyeltek rá?), hogy a tpb-ben a lapozáshoz igazodik a hatáskeltés: a fenti barlangos oldalpár egyszerre belátható, lapozni kell a megoldásért, a jelenetsor jobban összefügg, minthogy a feszültségfokozás miatt szétvágják a lapozással, az alábbi városbújocsánál viszont nagyon ütős a lapozás utáni féloldalnyi űrhajó.



Egyébként ahány kritikát olvastam róla, mind agyon dicsérték, bár mivel sehol máshol nem hallottam róla a magyar képregényesek internetes megszólalásaiban, gyanítom, hogy a dicséret részben az ismeretlenség jóindulatú oszlatása miatt is jár neki. Az egyik kritikus meg is jegyzi: ő nem a kiadó bértollnoka, vagy reklám-felelőse, tényleg ilyen jó a maga nemében.

De hogy rosszat is mondjak róla: kicsit zavart (éppen csak annyira, hogy tudatosuljon) a sok lenyúlás. De az is lehet, hogy ezek annyira univerzális kellékek, hogy nem lehet elkerülni azt, hogy más is az eszembe jusson. Valószínnűleg rosszabb lett volna, ha erőlteti az egyediséget. A másik, amire viszont nincs mentség az, hogy rövid. Gyorsan végigszáguld az ember az öt füzetnyi történeten és a csempész árú titka még ki sem derült, a csapatnak pedig kényszerpihenőt rendeltek... igazán olvastam volna rögtön tovább. De reménykedem, ez 2005-ös tpb (az első nekem, amiben vázlatrajzok is vannak, érdekes ez az extra-élmény) és elméletileg az első füzet az új történetből egy hónapon belül megérkezik, immár színesben. Tényleg bízom benne, hogy ez a klassz, magával ragadó űr-csempész sztori jó ideig folytatódik - ezen a színvonalon.

Nem mentem a fesztiválra

A 4. Magyar Képregény Fesztiválra, ami elég szar dolog, mivel készültem rá rendesen, vagyis vártam, tervezve lett vagy négy személyes találka, a szerzői képregényekbe bele sem tudtam lapozni... szóval igen el lett cseszve a dolog. És ez már talán nem is képregényes élmény, hanem papucs-mivoltom egyik következménye - mivel asszonyom húzott keresztbe - de a viszonyon kicsit elgondolkodtatott a helyzet. Mármint a képregényhez fűződő viszonyomon.

Két napos volt ugye az esemény, amire azt lehetett mondani, hogy biztosan el tudok menni. Ott volt a tavaszi börze, még arra is kaptam időt, igaz ugyan, hogy csak 20 percet, de mégis. Persze látszottak tornyosulni az akadályok, már messziről, amik közül az objektív az, hogy szombat délelőtt helyi babaruhabörze lett hirtelen, ami ugye kötelező anya részéről, árulnia kell ott a kinőtt holmikat, vasárnap pedig a másodszülött elsőáldozása, ami után családi ebéd... De a leginkább akadálynak látszó dolog utólag tényleg az lett: asszonyom érdektelensége - sőt, a jelek szerint ellenséges hozzáállása.

Pár héttel korábban még csak elfelejti az eseményt, de ahogy testközelbe kerül a dolog és döntenie kellett volna, hogy mikor tud nélkülözni, átcsap a dolog értetlenkedésbe és feszültséglevezetésbe, hogy neki mennyi dolga van és egyébként is, ennél vannak sokkal fontosabb, sürgősebb... Szombaton még volt remény. Nagylelkűen beígérte a vasárnap 11-13 időintervallumot. Amit vasárnap délelőtt nem bírt betartani, mondván, hogy nem érek be egy óra alatt autóval Dunakesziről a Deák térig. És nem számított, hogy mondtam: biztosan visszaérek az ebéd kezdetére, legfeljebb visszafordulok félúton - erre már azt mondta, hogy akkor minek dobjuk ki azt a benzinpénzt... Kemény, mi?

Persze mártírhalált haltam, vagyis mosolyogva mondtam le róla, közben evett a fene, de megérdemlem. Miért nem mentem el mégis...? Délután is lett volna idő talán, ha ebéd után nem merülnek bele a fel- és a lemenő női családtagokkal a kinek milyen ékszere van (!!!) problémakörbe, míg én álmosan terelgettem a rendkívül nyűgös Andrist a kertben a lépcső és a teli vizes hordó között.

Igaziból ami leginkább "rossz" a dologban, hogy megigértem Zoli79-nek, hogy viszek egy érdekes füzetet, illetve Ádámmal kellett volna pár mondatot, meg a Fun Home kötetet vissza-cserélnem, ami pont az előző fesztivál óta van nála kölcsönbe. Az íróasztal rendberakása ürügyén ugyan foglalkoztam valamit képregényekkel, de mondjuk a füzetek rendberakásától még messze vagyok, annak ellenére, hogy van összesen talán 35-40 darab belőlük.

Ettől függetlenül örülök, hogy kicsit kisimultak a sorok, mert öröm végignézni a gerinceken... mint régen. Mennyit simogattam a szememmel a gyarapodó Vagabond köteteket, a magas Lucky Luke füzeteket, meg a Fekete-Fehér antológia betűit. Egészen más így rájuk nézni, mint össze-vissza becsúsztatva rájuk pillantani. Biztos a rendszeretet is, de így sokkal többet jelentenek, úgy értem több átjön az eredeti élményből, az olvasás szinte újra megtörténik - mint amikor a bolondok viccet mesélnek és már csak a számokat mondják be, hogy ne fárasszák magukat.

Kicsit vitáztunk is asszonyommal, hogy most akkor lehet-e mondani, hogy "van ennél fontosabb is", hiszen a "család érdeke" nagy lepedő, ott van alatta a szülő, mint egyén érdeke is - már csak a lelki egészség megőrzése indokán is. Ildinek is szüksége van varrásra, Nők lapjára, könyvekre, zenére, filmekre - amiknél vannak fontosabb dolgok is, ugyebár. Hát ennyiben maradtunk. Kapcsolat van és lesz is, most a Tintin kötetek újra meglökték, a gyerkőcök a Kockásokat megint pörgették a hétvégén, szóval... csak pénzzel bírjam. A lelki egészség mindenek előtt... :D

A lenti fotókról hiányoznak a Nausicaa kötetek, az összes füzet, illetve a négy közül kettő Buddha is csak fektetve fért el.

Kölcsön képregény

Ilyen élmény is van, bizony, bár eléggé más, mint sajátot olvasni, mert nem kínálja fel magát a polcról akármikor, még a kéztartás is számít, főleg, ha tasakban kapom és más izléséből kölcsönözhetek végülis személyeset. Ha úgy gondolom. Persze gondolhatom másképp is. Raveon kolléga három remek dologgal lepett meg, vagyis néggyel, de az egyik "csak" már ismert mű folytatása volt: DMZ, Sandman Mistery Theatre és Ghost World. Képek nélküli bejegyzés.

A DMZ-t nem hittem volna, hogy éjszaka, kislámpánál, az ágy szélén görnyedve fogom elolvasni. Nem bírtam letenni, be kellett fejezzem. Pedig nem értékelem a háborús dolgokat, vagyis a hábórúról szóló dolgokat, vagyis a háborús környezetet, mint főszereplőt, egészen mással nyakonöntve (személyes kalandozások egy újságíró bőrében)... A Maus belémégette magát, kiindulási alap lett, hasonlóan a Sorstalansághoz, annak is főleg a Darvas Iván által felolvasott szövegéhez, vagy az Abigél-hez. Szóval azzal áltatom magam, hogy itt is szükségem van valami értékre mutató dologra. A DMZ nem tűnt ilyennek, jól kitalált alaphelyzetnek viszont igen.

A rajzok sem az eseteim - gondoltam, amíg nem olvastam a kötetet, mivel azt hittem, hogy szétszakadt, zsúfolt, komor és szaggatott hangulata lesz az egésznek, hogy ezzel is érzékeltesse a "lényeget" vagy mit. De nem. Folyékonyan, nagyon is folyékonyan olvasható képsorok, oldalak. A környezet persze abszurd, mint a szembenálló hadseregek közötti terület, de az elemi formák a helyükön vannak, nem mosott el mindent valami zaklatott köd.

A történetek könnyen csúsztak, de valószínűleg azért is, mert a helyzetet kihasználó sablonok (a túlélési kényszerhelyzet megváltoztat mindent: kapcsolatokat, értékrendet, udvarlási szokásokat) még nem voltak ismerősök - még most sem azok. Szóval lendületes, meghökkentő, ötletes, izgalmas képtelenség. Jól működik képregényként

Mondják, hogy késöbb már nem ilyen jó, mint az elején, lehet ezért is ítélem meg nem túl pozitívan - ami azt jelenti, hogy nem mászott feljebb a listámon, annak ellenére, hogy nem tagadom meg: bizony nagyon jó volt olvasni. Mondom, mindössze az hiányzott talán a "varázslatos kapcsolathoz", hogy az abszurd helyzet valami alapra mutató legyen a személyes kalandok helyett. Vagy ha valamennyire az is volt, akkor jobban összefonódjon vele.

A Sandman Mistery Theatre (The Vamp) a három közül a legtöbbet felfelé lépő cucc, vagyis az összes tpb-t felírtam, hogy majd... mindenképpen. Most is elmosolyodok, ahogy visszatartom a lélegzetem és összeszűkül a szemem, elkezd az a hangulatos film peregni, a 30-as évek zenéjével, emancipált nőcskéivel, sznob gazfickóival és családias zsarujával. Jaj, nagyon ott van.

A rajz elsőre hiányos, másodikra nagyképű (stílusos akar lenni?!), harmadikra célszerű és tényleg stílusos, negyedikre meg tökéletes választás ehhez a letűnt, de ismerős korhoz. Valószínűleg a színek is sokat dobnak, de a vágások, nagyítások, szerintem olyan észrevehetetlenek, vagyis jól szolgálják az olvasást, hogy minden ember bőrébe jól bele tud bújni az olvasó, szippantja befelé a környezet hangulata.

És bizony teljesen kendőzetlen, nem csak a brutalitás, bár itt inkább valódi kegyetlenség, női kezek által végrehajtva, vagy a vér látványa miatt, de a testi szerelem témája miatt is. Talán azért is kelt olyan jól átélhető hangulatot, mert a karakterek egyáltalán nem szuperhősök, hanem valódi, átlag-alkatú, átlag-gondolkodású, végülis kedves emberek. Már akik kedvesek. :) Szóval nem szélsőségekkel akarja eladni magát.

A Ghost World is megpendített húrokat. Bár ez a történet direkt húrpengetésre ment rá, tehát azt a jól felidézhető, kicsit késöbbről vissza/újra-nézhető kamaszkori elszakadásokat segít átélni. Tők jól. Mondjuk ez az egész nálam az utolsó harmadban kezdett hatni, de logikus, hogy előtte fel kellett építeni azt, amitől fájdalmas elszakadni...

Fura volt a rajzoknál a a szájak ábrázolása. A végére persze már nem is tűnt fel, ezért most meg sem tudom mondani, hogy akkor is olyanok voltak-e, de mintha zárt fogsorral és szétnyított ajkakkal - egyformán tartva a száját - beszélt volna mindenki.

Megpendültek a húrok, nem volt mese. Annyi mindenképp megjegyzésre kívánkozik, hogy számomra erre az "egyetlen" dologra volt kihegyezve az egész könyv: a kamaszkori elválásra - és ezt szinte az elejétől fogva lehetett tudni. Az otthoni kapcsolatok pl. nem voltak sehogyan sem kezelve és más sem szivárgott be, a pályaválasztás, vagy a családtervezés. Mintha átléptük volna már a küszöböt, de még nem látnák mi van rajta túl.

Kapcsolódik még, hogy rave az egyik füzetet, amit én adtam neki, tasakban, kartonnal adta vissza és annyira megtetszett ez így, olyan szép pedáns és profi, hogy kedvet kaptam én is így gyűjteni. Pedig az már más világ: akkor már nem mondhatom magamról, hogy nem vagyok gyűjtő, csak olvasó... :)

Semmiség

Emlékezetes élményem volt egy fél éve kb., amikor egy igéretesnek látszó füzetet vettem, a Johnny Hiro első részét. Amikor elolvastam, bosszankodnom kellett volna, de ehelyett szerencsére nagyot röhögtem magamban. Olvasom, olvasom, szépek a rajzok, legalábbis tetszenek, részletgazdagok, ötletesek, személyesek, érdekes és kissé abszurd események, minden rendben, mire a csattanó olyanra kerekedik, hogy leülök tőle.

Bunyó közben elalszik a legyőzendő ellenfél!?!? Mi van? Hihetetlen. Legalábbis nagyon nem illik bele az egészbe. Mintha a Kretén-be lenne való ez az összefüggéstelenség. Egy csattanó, poén, végkifejlet lehet kiszámítható, abszurd, csavaros, sokféle, de mind feltételez valamilyen kapcsolatot az előzményekkel. Ez meg nem! Könyörgöm! Fogtam erősen a fejem, de szerencsére tényleg mosolyogtam magamon. Basszus! Azonnal el is ajándékoztam a füzetet.

A történet ez, hogy élvezzétek ti is egy kicsit. Godzilla New York-ba jön és éjszaka észrevétlenül odalopódzik egy bérházhoz, kiüti a falát és elrabol egy alvó lányt. No problem, jó kezdet. A lány mellett fekvő barátja persze egy idő után elkezd fázni és felébred... Klassz. Nyuszipapucsban és pizsiben elindul, hogy legyőzze a szörnyeteget. A részletekre már nem emlékszem, a lényeg, hogy szörny-ütés után naaagy repülés következik, a lefelé tartó gyorsuló mozgás közben pedig még természetfeletti dolgok is felvetődnek, hogy vajon hogyan élhette túl... Rendben. A narrátortól kiderül, hogy Godzilla azért gyalogolt ennyit, mert Japánban a legyőzői között volt a lány anyja... Ha! Bonyodalom, kapcsolatok, egész okés.

És ekkor kerültem padlóra: az időeltolódás miatt a szörny elalszik. Édesdeden. Csak öt percre... Hát, mondom, ez nem lehet igaz...! Aztán még kis politikát is belehoznak, azt hiszem NY valódi polgármestere is szövegel egy sort, megköszönve Johnny tettét, de klasszul elutasítva a segítséget a ház befoltozására. Az ominózus oldalakat raveon kolléga beszkennelte (neki adtam tovább ezt a különleges képregényt):



Örök élmény volt ez a pofon, komolyan mondom. Sose kapjak nagyobbat. A poén az, hogy tök jó kritikákat olvasok róla és a rajz, a stílus, az egyediség miatt simán bejött volna nekem is, ami arra mutat, hogy a tartalom terén mintha lennének elvárásaim. Ennyit az egyéni ízlésről.

Egyébként nemrégen adtam el életemben először képregényt. Érdekes volt, mert elsősorban amiatt történt, hogy rájöttem: ezeket sosem fogom még egyszer elolvasni. A pláne az, hogy volt köztük olyan, amit két hete vettem meg... El is gondolkodtam azon, hogy amikor nagyon bejött egy-egy vásárlás, akkor vajon mitől sikerült jól. Kiderült, hogy az utánolvasástól. Nincs helyismeretem, nem ismerem a nagy (és a kis) neveket, de pár, egymástól független cikk és néhány rajz, esetleg a stílus alapján eddig mindig sikerült nekem tetszőt választani. Persze felmerült bennem az is, hogy maga a megismerési folyamat szerettette meg velem és nem kellett hozzá más csak egy esély részemről az alapból való elutasítás helyett, de csaknem... :)

Szóval annak ellenére, hogy nem tudom kit lehet gyűjtőnek nevezni, én nem mondanám magamra azt, annak ellenére, hogy sorozatok azért már kezdenek gyűlni, de ezeket egy műként, vagy a szintet megütő halmazként fogom fel. A lényeg az, hogy folyamatos a felülbírálat, nem kizárt, hogy lesznek még eladásaim. Nem azért veszek képregényt, hogy teljes legyen a sor, vagy hogy minél több legyen, hanem azért, hogy olvassam. Újra és újra. Készülök a nyugdíjas éveimre.

Magyar Batman 2005-2007-ben

"Első három évem"-nek mondhatnám, ha nem lettek volna a kamaszkori magyar füzetek, amik közül mondjuk kevésre emlékszem, de azért a köpeny árnyalata megmaradt. Most a kikerülhetetlen köpönyegforgató kalandjainak három újkori magyar kiadásáról írok. Azt hiszem a három közül az Első év áll hozzám a legközelebb. Nyaraltunk éppen, amikor megvettem, és drága feleségem nagyon rossz szemmel nézett a képregényre, szinte titokban kellett olvasnom.

Már az első képpel belopta magát a szívembe, olyan hangulatot teremtett rögtön. Tök általános külvárosi vasút-részlet, de a részletek, apróságok és a szín, meg persze a szöveg elég egyértelműek. Nagyon élveztem olvasni, szép lassan, részletesen megnézegettem, teljesen filmmé állt össze: a legjobb jelenetek képei a legjobb ritmusban.


A többihez képest ez a történet talán lazább és rövidebb szálakból áll, ami persze erős kötéllé fonódik, a gazdagsága többszöri olvasásra is kellemes. Klasszikus képregény érzését kelti, valószínűleg a témája (a "kezdetek"), a színezés és a korábbi kalandokra való visszautalások hiánya miatt is. Gyönyörűséges az esős hangulat is, amúgy is szeretem az esőt, szerintem nagyon illik a magányos érzéshez - ebben a gothami világban meg szinte mindenki magányos valahogy. Briliáns a magyar szöveg is, személyes, közvetlen és lényegre törő, tökéletes zsinór a képek gyöngyeihez.


Nincsenek korlátok, tágul-szűkül a látómező, lebeg a házak felett, vagy odafurakszik az orrod közelébe, semmi nem fogja vissza. Nem igazán lehet ezt ragozni, vagyis lehet, de nem akarom. Nagyon-nagyon emlékezetes élmény volt olvasni és később újra is. Nagyon jó a történet, a hangulat és a rajzok is - illenek egymáshoz, vagyis Batman-hez. Megismerkedni vele tökéletes volt.


Aztán jött a Hush. Nos, elképesztő volt olvasni. Brutálisan hatásos volt, ilyen tízpontos fogyasztói élményt még nem adtak el nekem. Tudtam ugye, hogy ez csak egy bunyó, vagy ez csak egy feltuningolt kocsi/repülő/motor, de a rajzok hihetetlenül kivetítették az akció könnyű, de pontos lényegét, a nehéz csizma talplenyomatát. Izgalom tartott fogva és utána kellemes érzés maradt, nem kellemetlen, mint pl. az Árnybírónál - lehet a "morális támasz" számított.


A beállások, sziluettek, figurák annyira, de annyira el vannak találva, hogy jobbak, mint amiket elő tud hozni az ember a tudatalattiból. Abszolút közhelyes formák, mozdulatok (persze Batmanian közhelyesek), de nem csak olyan, vagy hasonlít rá, hanem tényleg az, maguk válnak mintákká a jellegzetes kontúrok.


Aztán tavaly megérkezett a Préda. Más jellegű a történet, talán erre mondják, hogy detektíves, erős karaktere van a gonosznak is és vannak benne finomságok (pl. amikor hazafelé gyalogolnia kell B-nek), de sajnos nem tudott elvarázsolni, mint az Első év a hangulatos összhangjával, sem úgy, mint a Hush a hatásvadászatával. Számomra a rajzokban és a történet dizájnjában is van valami túlságosan jól felismerhető módszer, vagy technika... Az mondjuk egyértelmű - bár engem a végtelenítettség miatt nem tetszett annyira -, hogy a történeteket le kell zárni, ugyanakkor a folytatás lehetőségét is biztosítani kell, amire a vízben való eltűnés tökéletes megoldás, (ez a Hush és a Préda végén is ott figyel). Nekem talán az alábbi oldal tetszik a legjobban, a tipikus Batman kellékekkel...


Szóval a Préda rajzaiban találtam valami szememet szúrót. Persze nagyképűség ilyesmiről írni, de a szubjektív élményekre hivatkozva mégis megteszem, legfeljebb helyreigazítanak. Szóval az előző kép utolsó kockáján is kiütközik nekem valami "iskolából visszamaradt" jelleg, mintha még nem forrt volna ki Gulacy technikája. Persze valószínűleg korlátolt vagyok és nem ismerem fel a valódi stílust, de nekem a részletekből összeálló összhatás kicsit merev, kicsit sablonos. Mondjuk valószínűleg ezt nehéz lenne kikerülni, de ha már észreveszem és zavar, akkor valami nem működik - persze szubjektíve.

Az első oldalon, ahol (majdnem) a legjobbat kéne hoznia, számomra egy csomó nem túl előnyös beállítás szerepel (a következő képen). Például maga a perspektíva alapvetően kényelmesebb, mint látványos, persze szokatlan is, de kissé zavar, hogy nem tudom az egész mozgást elképzelni, pl. a bejárat tetejére lendülő Batman mintha túl közel és túl alacsonyan lenne a céljához. Az emberek felülről látszanak, nem kellett bajlódni a vertikális arányokkal, Batman egyik csizmatalpa is a nézőpont síkjában fut, még a pisztoly is pont szemből látszik. Persze a cím kiírására ötletes helyszín, de...


A következőnél már felmerült bennem, hogy vajon a környező emberek figuráit honnan válogathatta össze - főleg az eltérő ruha-stílus miatt...? Az, hogy közel hozza a szememhez őket, a társasági hangulatot kicsit jobban érezhetővé teszi - szinte átváltoznak a kellék-figurák valamit mégis kifejező alakokká. De tudjátok mi jutott eszembe a fotelban ülő nőről? Egy gumibaba. :D Nem mintha élőben találkoztam volna már olyannal, de ez az elvágólagos perspektíva és az Ó betű a szájában, hát... Szóval nekem olyan, mintha tanulók levetkőzendő rajzstílusából megmaradt volna egy csipetnyi érzékelhető adag.


A gondom ezzel az egész Batman jelenséggel az, hogy nem tudom igaziból megszeretni a figurát. Lehet, hogy nagyon sokat kéne olvasnom belőle. Vagy már kinőttem belőle. Vagy nem elég sokrétű nekem. Vagy nem elég hétköznapi. Nem adok sok esélyt neki, de elvileg lehetséges, hogy lelkes gyűjtője leszek pár év múlva - pár száz füzet átolvasása után. A bensőséges kapcsolat, ami pár kötetes alkotásokkal már létrejött, ezzel az ismert ikonnal még nem alakult ki.

A képregények szinte tökéletesek, az a jól beazonosítható sztereotip életérzés megfogható, átélhető, izgalmas. És perszehogy meg fogom venni az itthoni köteteket továbbra is, gyönyörűséges nyomdatermékek, valóban öröm kézbe fogni őket, bár ez közhely-dícséret, de valóság: a színek, a kötés, a vastag lapok, még a kiadvány súlya is jól megnyomja a különböző érzékszerveket...


Valójában tartok attól, hogy a figura "élettörténete" gyakorlatilag reménytelenné teszi, hogy teljesen a magamévá tudhassam, hisz fogalmam sincs róla, melyik történetfolyamot hagytam ki és mit veszítek vele. Másrészt a rengeteg füzet ellenére a karakter nem tud teljesen hozzám hasonló ember lenni, sosem látjuk fürdeni, vagy pipázni és köhögni, vagy bénázni egy lány hálószobájában, amikor reggel nem találja a borsot a tojásrántottához. Mintha túl távol lenne tőlem, ahhoz, hogy nagy kedvenc lehessen. Mégis ott van, még a nem képregényes halandók tudatában is, mint egyik ősi típusa a hősnek, elérhetetlenül, szürkén és nagyon keményen... Lassan kezdem megérteni miért hasonlítja Joker többször is önmagához Batmant.

Buddha #1-2

No, még azt lehet gondolni, hogy mangaista "vok", pedig nem. A töméntelen manga közül eddig egy kezemen meg tudom számolni hányat olvastam. És talán kétszer-háromszor annyira vagyok kiváncsi. De mindegy, Tezuka mester következik. Erre a sorozatra is kritikák hívták fel a figyelmemet, és mivel a nekem lényeges dolgokról jót mondtak (sok és sokféle érzelem, brilliáns történetmesélés), meggyőztek, és most össze akarom gyűjteni az egészet (8 kötet, 3000 oldal).

Alapból érdekel a buddhizmus, ráadásul nemrég olvastam Hesse-től a Sziddhárta-t, az remek regény volt. Valójában még az is számított, hogy Tezuka ugye istennek számít mangailag, nosza, mondom magamnak, legalább lesz egy klasszikus sorozatom a komolyabbik fajtából. És tényleg. A kritikáknak pedig igazuk van, remek történet.

Ami a legjobban megfogott, az a "könyörtelen" (a történet szempontjából tényleg az) kasztrendszer és a többi történelmi hozadék keveredése, a szerelmi-hatalmi-intellektuális kalandok szálaival. Utóbbiak váza talán bármelyik csajos vagy akármilyen mangában megtalálhatók, sőt, szerintem legtöbbjük bonyolultabban van megírva, mint ez, de itt rárakodik valami más. Az érzelmeket, a drámát egészen érdekesen felelrősíti és talán hihetőbbé teszi a történelmi környezet. Emellett olyan fő történettel (Buddha életútja) fut együtt, ami szellemileg is kalandos, a többi hozzávaló mellett pedig tényleg utánozhatatlan ízt ad a levesnek.

Ebbe persze simán beletörhet bárkinek a ceruzája, de Tezuka tényleg zseni lehetett eme egy sorozat alapján is, mert valahogy nagyon folyékonyan olvashatók az oldalak. Egy közgazdász, képregényekkel abszolút nem foglalkozó barátomnak mutattam az első kötetet és ahogy belelapozott, alig bírta letenni. Ide is ragasztom azt a szöveg nélküli képsort, amire ő is rácsodálkozott: misztikus... (balról jobbra - tükrözték az eredetit - nagy méretben itt, hogy tudjátok értékelni):


A sokat emlegetett manga stílus egyik fő jellegzetességével, az eltúlzott, felnagyított, humoros, szertelen ábrázolással is itt találkoztam először. Fura, hogy mennyire szabadon tartja a ceruzáját, milyen sokminden belefér képileg és szövegileg is! Nem tudom mi a titka, talán az, hogy nem erölködik vele, vagyis nem az a célja, hogy ezzel frankó legyen, vagy nem ennek a mennyiségével akarja eladni a dolgot. Van, hogy 100 oldalon keresztül nincs egy "kiesett-az-öngyújtó-az-ókori-pap-köpenyéből" jelenet, aztán meg halmozódnak, akár a legdrámaibb pillanatban. Imhol két oldal (illetve három), ahol izgi, sőt halálos történés közepette azt csinál a rajzlapon, amit csak akar: elforgatja a keretet, kiszakítja a papírt, belerajzolja önmagát, egy oldalon három alakváltás, amit a többi szereplő nem vehet észre, csak nekünk rajzolja - abszurd is lehetne akár.


Az első kötetben egyébként (azon a 400 oldalon) Sziddhárta (a késöbbi Buddha) éppenhogy megszületik, a kalandok másokkal játszódnak. Van köztük gyermek, aki több köteten keresztül kisér minket, vannak olyanok, kiknek sorsa az első kötet végén beteljesedik, és van olyan is, akinek kétkötetnyit oszott Tezuka. Szóval azt túlzás lenne mondani, száraz életrajz, nagyon izgalmas, kalandos történet. Aminek a hátterében ott a készülődés Buddha érkezésére - igen érdekes vegyület. Imhol két oldalpár a képi-írói zsenialitás bemutatására. Az egyiken az ország királya kényszerül a legsúlyosabb törvényt megszegni, vagyis egy rabszolga származását titokban tartani és önmagával egyenrangúként bánni vele - persze a lényeg az, hogy önmagát kényszeríti erre: a két oldal szerkezetén belül, a különlegesen hosszú idő alatt megforduló arc a második oldalon remekül hozza a belső feszültséget.

A másik szken pedig kiváló példa a mozgást érzékeltetésére. Az első kockában még a köveket is úgy vájta ki a szél, hogy megmozgassák a szemet, a paták alatt a porfelhő semmire nem hasonlít, de érezni lehet a lendületet, az utolsó kocka megtorpanása után pedig vagy egy ugrás, vagy egy hanyattesés következhet...


Nem tudna meglenni ez a történet csak ilyen cartoon jellegü rajzokkal. Kitartóan, jó ritmusban váltakozik a helyszínekkel és a témával a rajzstílus is. Újra a szabadság az, ami meglepett sokszor: volt, hogy nem is képregényes, hanem inkább egymás mellé rakott ikonokra emlékeztet az oldal (pl. az alábbiak közül felső). De ha a hangulat, a nem az emberek által érzékeltetni akart érzelmek, vagy más megfoghatatlan dolgot akar MÉGISCSAK éreztetni velünk, akkor részletesebbek, árnyaltabbak a rajzok, több tus fogy.


A következő is egy remek akciósorozat, elég sokféle oldalfelépítéssel. Nem tököl, egészoldalas hangyaember-kép, hatfázisu zoom, szögletes-katonás mozdulatok, aztán a negyedik oldalon lassan megdőlő, aztán teljesen kibillenő, megmozduló képkeretek... Ez egy francia albumban talán egy oldalt kitenne... :) (nagyban)


A következő két kép újra a szabadság jegyében telik. A bal oldalinak egyetlen egy funkciója van: érzékelteti annak a jelentőségét, hogy milyen "fontos" lehetett Sziddhárta életében (fiatal korában) a fényűzés részeként a táncosok előadása. Semmi más. Ezek a táncosnők láthatók a szomszédos oldalakon, körülveszik, miért hát a sok-sok lebbenő haj, fátyol és feszes cici? Két oldalt ilyen gyorsan és könnyen meg lehet rajzolni? A jelek szerint Tezukának megérte megcsinálni.

A másikon az "erdei iskolából" első alkalommal ellógó gyermek Buddha kalandjai kezdődnek, két oldalon összesen négy kép. Előtte közel sem ilyen aprólékos a rajz: a figyelem a gazdag részletekre terelődik, szétnéz az ember, mint amikor új helyen jár - pont, mint a főszereplő. Az emberek ábrázolása pedig eléggé... khm, egyszerüsített.


Nos, itt az egyik legváltozatosabb oldal jön, remek összeállítás. A fiatal, tizenéves Sziddhárta meglóg a palotából és a kiközösített Tattával, plusz egy menet közben hozzájuk csapódott tolvaj lánnyal "ismerkednek a világgal". Életének első nagyobb sokkját kapja meg itt a késöbbi Buddha: szeme láttára hal meg egy öreg néni - pár perc és a számára felfoghatatlan halál megtörténik a szeme előtt ("Welcome to reality!"). Biztos meg van ezeknek a szakmai nevük: izzadtság- és könnycseppek, fényvillanás a szem alatt, sebességvonalak, kápráztató körök... és minden a helyén van, jól működik, vezeti a szemet, nem akaszt meg, folyékonyan olvasható. És milyen kifejező! A második oldal harmadik, felkiáltós képén például már nem is vártam volna ilyen erős érzést, de nagyon tudja Tezuka, hova lehet rakni érzelmeket. Az utolsó három kocka pedig tökéletes lezárása az oldalnak és benne a drámának.


Anatómia? Ugyan, minek az? Egyesek szerint nagyon fontos, valahol nemrég még az MKA elnöke is pironkodott, hogy biza túl nagy lett az egyik figura nyaka, de az itthoni mangafanok is lehúzták, amit le lehetett egy vázlatos rajzokkal operáló füzetről (Magyar múzsa). Tezuka azt mondja: nem fontos. Nézd meg a harmadik kockán a fekvő női alakot. Ilyen egy akt? Egy lusta rajzoló gyorsan odakanyarította, oszt máris a másik kockát rajzolja. Combnyi karok, aránytalan fej és törzs, lábfejek ikonként jelölve... Viszont a hangulat, a beállítás tökéletes. Az ötödik kockában a völgykatlan kicsit zavarba ejtő, egyrészt mert más az árnyalás stílusa (mondjuk valószínűleg a távolság miatt), de azért is, mert nekem a meztelenkedés miatt más is beugrott... :) Mindegy, az utolsó kockában megint csak ikonok - mit mondana erre egy fiatal magyar mangafan?!


Az utolsó kép a második kötet végéről való, amikor Sziddhárta elhagyni készül a palotát. Kulminálódik itt sokminden: a királyságot az erős szomszéd támadja, apja királlyá akarja tenni és gyermeke is megszületett. Ezek eddig külön-külön is vissza-visszatartották, de most mégis egyre erősebb az elhatározása, hogy elhagyja a jómódot... Az absztraktba hajló rajzokon pedig már szöveg is mondja, nagyon is erősen nyomatékosítja, hogy most bizony megáll az idő. Nálam megállt.


Az egész nagyon hatásos és én hálás voltam érte. "Naon" értékeltem, hogy sok és sokféle érzelmet sikerült átélni, folyékony, sima olvasással, remek oldalfelépítéssel, rajzfilmszerű, de teljesen szabad, néha ökörködő rajzokkal. Nagyon-nagyon kifejező, igazi képregény. És ráadásul a világ egyik legfontosabb szellemi emberéről szól. (Teológusoktól bocs, ha tévedtem volna.)