Online

Mostanság többet játszom a KGS szerverén, ami online, nem úgy, mint a sokéves gyakorlatom a Dragon offline rendszerében. Múltkor Gergővel beszélgetve megnéztem hány partit is játszottam a dgs-en és meglepődtem, hogy több, mint 800-at! Ehhez képest az online-go(.com)-on, ami szintén offline, tán 30-40-et, a Kiseido-n meg tán húszat.

A minősítések számolása ugye eléggé eltérő, a KGS-en ugrál az elején össze vissza, kapásból 10k lettem egy két meccs után, és most talán 4-6 10k alatti partuval 8k körül már eltűnt a kérdőjel a minősítésemből. De lesz ez másképp is. Ehhez képest a Dragon-on most 12-13 körül vagyok és nem bírok feljebb kúszni. Nem tudom miért alapvetően... A minősítési rendszer nyilván nem csak a fokozatváltás algoritmusában tér el, hanem talán a fokozatok határainak meghúzásában is. Bár alapvetően az egész minősítésnek nem tudom milyen elméleti alapjai vannak, azt gondolom, relatív, vagyis a másik játékoshoz képest történik a megítélés. Élőpontok. Na, ennek sem ártana utána néznem.

Szóval azt vettem észre, hogy élőbb a játszma online. Nagy felfedezés, persze, de a játék így jobban kiforrja magát. Másfajta feszültség van benne, más a ritmusa, másképp hat az emberre, minthogy leüljön az offline játszmáit sorra venni és egyrészt a játszmák között sincs ideje ráhangolódni (ÁT-hangolódni sem), és néha bizony az egésznek az átgondolása sem olyan sikeres offline (mi is volt, ami idáig vezetett).

Szóval úgy tűnik átszokom online, más íze, csatásabb hangulata, személyesebb az egész. Egy norvég sráccal ugyan nagyon személyiség-kiütköztető játszmákat játsszunk, de ez ritka. Olyan online játszani, mintha jobban tudnám irányítani a kutyát (akár pórázzal, akár csak a farkát rángatva), nem csak néha megyek ki megsimogatni, ő meg örül nekem... Szóval még az is lehet, hogy máshová jut el fejlődésben az ember online, mint off, mert ás élményen, más koncentrációjú gondolatokon gyalogol keresztül.

Reggel

Eddig az edzőtábor kivételével mindig reggel mentem edzésre. Azt hiszem jobban is esik így, mint délután vagy este, akkor másképp fáradt az ember, vagyis álmos. Azaz nem álmos, hanem fáradt. Van egy hangulatuk ugye ezeknek a reggeli alkalmaknak. Még más telítettségű az ember feje, még az ébredés nem teljesen fejeződött be, amikor már az ember belép a tatamira...

Mint a Bach-évfordulós Xavér koncerten mondta szőke zsenink, hogy este egy vacsora után egyre álmosabbak az emberek a koncerten, reggel hatkor viszont a félzombi állapot csak javulni képes, ami egész más élmény.

Egy srác hangoztatta múlt héten az öltözőben, hogy mennyire jól esik neki a reggeli egy óra. Ja, tényleg. Jó ellazulni egy kissé testileg és szellemileg is, most nagyon élvezem, hogy a koncentráció és másfajta, lazább, mint napközben. És ezalatt minden mégis jobban forog - majdnem azt írtam, hogy pörög, de az egészen más értelmű lenne. Igaziból arra a Takuan írásra gondoltam a forgásnál, amiben arról ír, hogy egy labdát a víz alá nyomnak és pörög, nem áll meg... vagy valami ilyesmi - ezt is elő kéne vennem. Tehát nem sokhelyszínes pörgés ez, mint a melóhelyen, amikor száguld az ember a feladatokkal, hanem tényleg labdaszerű, a tér is meghatározza tán ezt és a figyelem sem mindig másra irányul, hanem az is egy gömbre talán, ami a két embert jelenti.

És persze a finomságok, a folyamatos hangsúly-áthelyezések, amikor felfedezem, hogy ezt is, mert azt is mennyire célszerűbben is lehetne csinálni.

Ráadásul nekem a reggel az, amikor a mindig valamilyen feladatot adó családból "kiszakadok" - ilyenkor mindig átélhető a vállakról lehulló terhek miatti talán szabadnak nevezhető egyedüllét - amiből lazán átsiklik az ember a néma vonatozás után a koncentrikus mozdulatokba.

Szóval reggeli pörgés egy gömb belsejében. :)

Számolás

Amikor elkezdtem edzésre járni, felírtam minden alkalmat, számolom őket máig és megjegyzéseket is fűzök hozzá. Gyanítom néha vissza kellene olvasnom és nem csak az edzésen foglalkozni az aikidoval, ha valami érlelődést vagy valami más oldalról bekövetkező fejlődést szeretnék elérni.

Most az utóbbi három alkalommal eltűnt a fontossága annak, hogy rögzítsem az edzéseket, pedig eddig elég fontos volt mindig, hogy aha, egy számmal többet mutat a számlálóm, írjuk csak le, hogy mi is volt. Talán azért nem annyira fontos már, mert átvette a fontossági sorrendben más a helyét és szépen lejjebb csúszott.

Egyébként valószínűleg nem fogom abbahagyni az írást, most még sajnálnám az eddigi munkát vele, meg tényleg hasznos is lenne visszaolvasni, csak ezt is gyakorlattá kéne tenni.

Ma letöltöttem egyébként egy programot, ami 3D-ben (mármint 3D-s figurákkal, de nem szemüveges élményben) mutatja a mozgásokat, jónak tűnik. Segíteni tud ez is, csak használni kellene.

A 250. alkalomra időzített vizsgáról is lekéstem már, még a neveket sem tanultam meg, nemhogy technikákat. Mondjuk biztosan átmennék a 7. kyu-s vizsgán, de eleddig mindig az volt a meggyőződésem, hogy tudjam, amit vizsgázok. Lehet, hogy lassan érdemesnek látszik bizonyítanom? Ki tudja, lehet, hogy az egész vizsga-kérdés a fejemben a lazaság eluralkodásával megváltozik és nem is az elérhetetlen (mert az) minőség lesz a kérdés, hanem egy a minőségre visszaható állomás? Mert ezt mondták Józsiék anno, amikor a vizsgátlanságról kérdeztem őket: fontos, hogy meglegyen, másképp érzi magát az ember utána.

Van egy lány, aki danos volt(!), vele volt az eddigi legkomolyabb nézeteltérésem egyszer, amikor nagyon "durva" voltam vele, szegény mérges volt rám, a bocsánatkérésem sem hatotta meg, nem igazán alakult ki kapcsolat akkor sem köztünk. Feltűnő volt, hogy még danos korában is sokat "bénázott", amikor kihívta Balázs, amolyan kezdő-féle "ideges vagyok, nem tudom mit kell és amikor segítesz, az sem számít, csak nézek" típusú lámpaláz volt. Na, hát ő most barna öves, tehát visszavették tőle. Lehet, hogy vizsgázni kérték, de az is lehet, hogy Balázs saját hatáskörben? Mindegy. Van ilyen is és semmi gond ezzel. Most szorgalmasan jár edzésekre, majdnem mindig látom.

Gergő komikul beszél

Hanyattvágtam magam megint Gergő egyoldalas képregényétől. Olyan hihetetlen módon hangulatos számomra, hogy már kezdem azt hinni, hogy túlságosan a saját szememen át látom és objektíve nem is annyira.


Egyrészt pontosan elhelyez engem, mint olvasót a szituban. Mondjuk ehhez lehet, hogy kellett a blogbejegyzése is, de olyan egyszerűen nyomja meg az idegvégződéseket, hogy egyből a legcélszerűbb módon bekattannak azok az érzések, amiket én ott átélnék.

Há! Megyünk a kávézóba, látszik a környezet, amit elhagynak, benne van már a női táska kotrása miatt a kávézós hangulat és a kettő közti átmenet is erősen. Halálos jó beállítás ehhez a szélesebb panelhoz. Ja, az elsőt pedig klasszul elintézte egy címképnek. :)

A comic speech-nél ilyen furmányos témát és szöveget még nem láttam: hogy önmagára utaljon vissza és a buborékban az legyen, ami arról szól, hogy ott van a buborék... Tényleg félelmetesen egyszerű és ütős élmény. A második sorban az első kép személyes közelség, tanács női szemmel, aztán lecuccolás az asztalhoz, és egy szótlan nekikészülés. Nem tudom Gergő hogyan találta ki ezeket, de egyszerre változatosak, viszik előre a helyzetet, mutatják a közegben az elhelyezkedést, fókuszálnak nem verbális vagy nem külső, hanem belül játszódó eseményekre. A hegyezés gyakorlatilag magát az ötletelést is megszemélyesíti. Komolyan: állat.

A harmadik sorban bezuhanós hangulat a háttér függőleges vonalai és a látható tanácstalanság, ráadásul a magányos asztal-társtalanság teljesen együtt van. A teljesen kívülről érkező beszólás a kávéról ezt erősíti, de a magány ezzel elzavaródott.

Arra jöttem rá, hogy ezzel az egymáshoz egyáltalán nem kötött panelekkel a kettő közötti rést kényszeríti megtölteni az olvasóval. Megvan a szitu, minden, ami kell, hogy belül megszülessen a történet, mi a francnak törődni akkor azzal, hogy összekapcsold, amit az olvasó is ösztönösen megtesz? Basszus, ez már művészet, amikor nem csak rajzolni, hanem azt is meg tudja határozni az ember, hogy mit lehet az olvasóra bízni. És tényleg úgy is van.

A végén pedig lehet, hogy nem is fontos, de megint visszautaló és persze le is záró, pont a légiességével, ami nem old fel semmi problémát, a feszültséget viszont igen. A műértő azt mondja mekkora baromság ez a kötelem a buborékkal, a külsős pedig azt, hogy ne vacakolj, annál érdekesebb...

Annyira, de annyira ütős az egész együtt mindennel, a váltásokkal, a hangulattal, a hétköznapi, beszippantó személyességével, a témával, a változatosságával, hogy kész, itt egy bejegyzés róla. Biztos elfogult vagyok.

Pici képek

Hehe, nem bírom ki, hogy ne örökítsem meg itt ezt a két kis finomságot. Nyilván egy halommal lehet ilyet minden nap találni, de egyrészt én nem találok, másrészt nem is keresek, tehát nem véletlenül találtak meg ezek engem, harmadrészt pedig izgatják az agysejtjeimet és képregényesek, amik teljes mértékben eleget tesznek a posztolhatóság feltételeinek.

Végülis mindkettőt Oroszlány Balázsnak köszönhetem, a google-s buzz "csatornájából" halásztam ki, ami elfolyik a házam előtt.

Az egyik az xkcd egyik képe, ami anno felkeltette az érdeklődésem, a grafikája miatt (a pálcikaemberek általam is elérhető távolságra vannak megvalósíthatóság szempontjából), de nem fogott meg a tartalma. Még szerencse, hogy Balázs szorgalmasan posztolja a megszűrt minőséget. :)

Szóval egy halálos, szöveg nélküli téma a tárgya ennek a képnek.


Ki gondol kire? A fiú gondol egy lányra, hogy az bárcsak gondolna rá, mert ő is azt teszi? Vagy mindketten elképzelik a másikat? Vagy mindketten valóságosan, csak a vágyuk, hogy a másik gondoljon rájuk? Mi köze a valósághoz? Ja, hát semmi, ahogy mondják, mindenkinek másik valósága van - persze nem a hétköznapi vasgyári értelemben... Szóval jin és jang, örök körforgás és páros páratlanság egyszerre, halálos végtelen történet, újjászületés a szerelemben, teremtő erő és még ki tudja mi... Amit beleképzelsz. Ja, hát idáig eljutni, hogy ilyet firkáljon valaki, na, az szép lenne.

A másik meg azért érint - nem egy óóóriási poén - mert a képregényes és a szoftveres világban is benne vagyok valamennyire, a grafikonokat meg imádom (csak be kéne fejezni azt az átkozott tanulmányt ide).


Fanyar kritika a szoftverek világáról. El lehet gondolkodni, hogy vajon miért nem tud az esetek több, mint 90%-ban úgy tervezni az ember ilyen valóban megtervezhető dolgokat, hogy azokat ne tudja úgy megcsinálni, ahogy megtervezte? Hol lehetnek a rendszer valódi határai, amiket esetleg nem vesz figyelembe és nem tud elkészülni "az emberi tényező" miatt időre a halálosan egzakt programozással és módszertannal telepakolt informatikai projektekkel...?

De mindegy. Egy kép többet mond, mint...

"Első" lépések

Persze, nem elsők, de mégis, mert állandóan kezdőnek érzem magam. Ami bizonyos szempontból jó, mert nem zárom el magam a tanulástól, vagyis készen állok a tanulásra. A többi meg nem érdekes.

Emlékszem, amikor elkezdtem járni aikidozni, próbáltam lelkileg felkészülni az edzésre. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy kerestem a megfelelő lelki hozzáállást ahhoz, ami történni fog. Volt, hogy az elképzelt "harci" hozzáállást igyekeztem magamévá tenni, esetleg az alázatosságot, de volt persze, hogy idegesség fogott el amiatt, hogy esetleg kihívnak és meg kell mutatnom, hogy csinálom én.

Lassan ez elmúlik, ma szerencsésen laza tudtam lenni és utólag az látszott, hogy az igyekezet "valamilyen" lelkiállapotra nem volt jelen. Nem kellett vele törődni. Gondolom ez is olyan, hogy természetes, nem ezzel kell foglalkozni.

A másik első lépéses dolog tegnap este vacsi után történt, amikor is szokatlan módon Nóri azt kérdezte, hogy gozunk-e (ezt a rövid/hosszú ó betűs dolgot ki kéne kutatnom: hogyan írják)? Régebben is belekaptunk, de ez most igazi, nyugodt, természetes időtöltés volt, kellemes játék. Az, hogy pont a blog indításának estéjén és a tanulás tettleges elkezdése napján kéri a lányom, hogy játsszunk... nem is szorul magyarázatra.

A harmadik első lépéses dolog meg a blog címe, vagy léte egyáltalán, mert tegnap csak a goról gondoltam, hogy szóljon, és bár kétséges, hogy mivel fog megtelni, ha egyáltalán, de adta magát a dolog, hogy ez is benne legyen. Fekete és fehér, támadás és hárítás és még sokminden hasonlóság... Majd előveszem ezt a témát is.

Pagodában

Szeptemberben már voltam egyszer a Váci utcai 1000 tea-házban, ahol Pagodáék a péntek esti klubjukat tartják, akkor csak fél órára tudtam maradni, de múlt héten gész kilencig ott vótam. Nem vagyok egy társasági típus, ezért nekem az új közeg és új közösség sok időt igényel, míg oldott állapotba hozom magam, de ez végülis nem baj.

Az volt a legütősebb élmény, hogy milyen gyenge vagyok - persze a többiekhez képest, mennyire bután játszottam, úgy, hogy én is láttam: ez nem szép, nem célszerű, mintha egy kezdő lennék.

Nyilván a magam módján az is vagyok, főleg azért, mert eddig gyakorlatilag csak játszottam. Nem tanultam, nem elemeztem, nem olvastam, nem feladványoztam. Pontosabban nagyon keveset.

Feladványnak a goproblems.com volt pár alkalommal, elemzésnek egy-egy brutálisabb vereséget vettem elő, de azt is jó régen. Emlékszem , még busszal jártam dolgozni, tehát legalább három éve volt, hogy kinyomtattam és agyaltam rajta, hogy vajon hol is volt az a végzetes lépés, ami után már nem tudtam megmenteni - és nem vettem észre időben. Olvasni egy könyvet kezdtem el, a "How To Play Against Stronger Players"-t, amit Sakai Michiharu írt (elméletileg letölthető), de nem feküdt valahogy a dolog. Azt hiszem ezt az olvasós-gyakorlós-gondolkodós gyakorlatot még meg kell találnom.

Most egyrészt elkezdtem nézegetni Balogh Pál go-szótárát, másrészt kinyomtattam az "Elementary Go Series" első kötetét, talán jobb is, ha az alapokhoz megyek. Meg kéne csinálnom otthon a táblát és akkor lenne eszköz, hely, ahol föléborulhatok egy üres ötpercben. Kiváncsi leszek, mert az már évek óta húzódik.

Egyébként ez a fejlődés dolog érdekes. Ahogy beleolvastam a könyvek előszavába, szembetűnt, hogy neeem, nincs határa a fejlődésnek, nem egyedi képesség, hogy nincs "tehetség" és kész, nem lehet 5 kyu-nál erősebb valaki. Én mondjuk 13 körül vagyok egy ideje, szóval van még kihívás.