Társasjáték

Karácsonyra kaptunk két, sőt három társasjátékot is, amiből az egyik szabályfüzetét még végig sem olvastuk, olyan rémisztő a sokoldalas apróbetűs leírás, meg a telepakolt doboz (Agricola), de ahogy játszottunk a másik kettővel (Batavia és a Keltis kártya változatával), újra eszembe jutott, hogy vajon miért is lyukadtam ki a gónál?

Imádtam a számítógépes játékokat, még a C-64 és az Amiga idején, általános iskolából hazafele menet rendszeresen tornáztattuk a kocsma flippereit, vagy a pesti játéktermek videojátékait. Emlékszem, egy-egy várva várt másolt floppy-kollekció mennyire izgalomban tartott (persze, biztos már akkor elrontottak valamit a szüleim...), ami mostanra nincs meg, vagy csak nagyon rövid ideig jelentkezik. Össze sem hasonlítható a gó elé leülésben, azzal az elmélyüléssel, ahogy a fekete-fehér életre kel.

Szóval nézegettem a társasjátékokat, ízlelgettem a szabályaikat: mennyire kötik meg az ember kezét, mennyi a szerepe a véletlennek, milyen gyorsan tanulható meg a nyerő stratégia, van-e biztos taktika, vagy szélsőségesen kell játszani, ami kis szerencsével nyerő lehet... És összehasonlítottam persze a góval.

Ahol nincs megkötve az ember keze, nincs szerepe a szerencsének, nagy szerepe van viszont (a tudásszinten kívül) a másikra való reagálásnak. Tán ezért is ismerhető fel egy-egy játékos személyisége a lépésein keresztül.

Szóval a kötöttségektől és a külső hatásoktól a kötetlen és csak a két emberen múló, nem a nyerni, hanem a fejlődni akarás motiválta játékfajta lett az, ami mellett érett(ebb) fejjel kitartok. Nemrég belekóstoltam újra egy terepjáró-versenyes PC-játékba (Insane), de ez is hamar ment a fárasztó unalom kategóriába.

Nohát, szerintem a gó már nem is játék. A Hikaru No Go animéban már életforma szinte, ahogy a végén a nagymester bele is fárad kissé, én is néha azon kapom magam, hogy a széléhez szorított csoportok lehetséges lépései jelennek meg előttem, mozog, próbál menekülni, életben maradni... Inkább elmélyülés a lehetőségekben, az egyensúly keresésében, a másik és a saját támadás-védekezés harcában. Külső hatások nélkül. Szabadon.

Ott lenni

Ma reggel egy siho-nage kapcsán, amikor a fogott kéz alatt kell átlépni, érdekes élményem volt. András, akivel gyakoroltam, jelezte, hogy hajolás helyett süllyesztenem kellene. Próbáltam, de csak hajlás lett belőle, harmadszorra is. Nem tudtam megfogni a dolgot és nem tudom miért. Próbálkoztunk azzal, hogy kezdő módjára egy térdelésben végeztetjük az átlépést, tehát mindenképp le kell mennem a végére és így tán nem lesz belőle hajlás. Ez sem jött be.
Aztán egyszercsak igen. Nem igazán tudatos dolog volt, inkább olyan, hogy az eddigi "át kell búlynom" gondolat helyett az átlépés alatt az "egyenes tartással átkerülök a másik oldalra" gondolat kapott volna helyet.
Ez azért érdekes, mert ugye egyre többször kerülök szembe az erők vezetésével, a helyzetek finomságával, meg ezzel a testtartás-problémával (ahelyett, amivel korábban küzdöttem: mi maga a lépés vagy kéz-mozdulat-sorozat) és ezek sokkal jobban köthetők indirekt tudat-állapothoz, mint megjegyezhető, hétköznapi nyelven kimondható és abban pontosan megfogható mozdulatokhoz.
Például ahelyett, hogy lépj tenkan-t és közben emeld fel a kezed, mint az ikkyo-undo-nál, olyasmi kezd fontossá válni, hogy ne gondolkozz azon, hogy mit csinálsz, a célt és a feltételt gondold valóságosnak, miközben mozogsz.
Ez érdekes amiatt is, mert annak ellenére, hogy nincs az egész szövetségben kimondva-kimondatlanul sem semmiféle vallási, misztikus dolog, mégis jelentkezik az egyáltalán nem szokásos módon önmagunkra hatás vagy önmagunk látása-kezelése. Mert másképp a jelek szerint nem megy a finomítás: a gondolatokról, amiknek hétköznapi fogalom-alapjuk van és látható, megszokott fogalmakba is beférő leírható folyamatuk van, a kevésbé megfogható tudat- és a hozzájuk kapcsolódó test-állapotokra kerül át a hangsúly. A nem megszokott módon együttműködő tudat és test fejlesztéséről van szó - a jelek szerint. Amibe egyelőre még alig kóstoltam bele.

Nem véletlen

Virtuálisan megjelent a Random képregény-magazin első száma, ami nem túl heves, de különleges képregényes élményeket okozott és emiatt, meg persze azért is, mert első és új utakon járó cucc, írok róla - van mit.

Az egyik legfontosabb elem ebben az egészben nekem Chavez hozzáállása. Megcsinálta. Ha innen nézzük, akkor lehet mondani: hitt benne, és a fenébe is, igaza lett abban, hogy már most, pár nappal a megjelenése után sokkal, de sokkal több emberhez eljutott, mint egy fesztiválon árusított szerzői kiadás, sőt, gyanítom többen tölthették le az index-es címlapnak köszönhetően, mint ahányan egy-egy rendes, boltban kapható képregényt megvettek. Kész. A jövőről nem okoskodok, mert minden más most ahhoz képest, amikor gyerekkoromban a Kockást olvastam, majd meglátjuk.
Egyébként igen, Kockás-os élményem volt olvasni. A sokfélesége miatt, amiatt, hogy egyben kapom őket - érdekes, hogy ha külön-külön jelentek volna meg nyomtatva, füzetben, akkor nem szólnának így, de most a legérdektelenebbre is kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik...

Gratula nekik, a koncepció és a kitartás miatt külön is, mert újat léptek, és sok munkájuk van benne. Köszönet! :)

Na, lássuk a képregényeket. Az első a "Város legendái", amit korábban már olvastam, lévén a szerzője, közzétette a blogján, sőt néhány folytatást is. Ezek már akkor elkaptak, de nagyon. Van bennük valami zsigeri dolog, ami nagyon jó élménnyé teszi az egészet. Egyszerre finom a tálalás, valószínűleg a rajzstílus is kell hozzá, mert szerintem ez a nem túl realisztikus rajz nagyon jól passzol a durván felskiccelt és a karakterek mögött nem mindent feltáró sztorihoz. Az egyik kritikában a pár mondatból, amit írtak, kiemelték a jelenkori korrupt vezetés elleni küzdelmet, de nekem sokkal inkább az jött át, hogy az a kicsit fura csapat milyen sérült, milyen egyenetlen, milyen vad, nem illik a törvény keretei közé sem, mégis ami mozgatja őket, egészségesebb, emberibb, mint bármelyik csendben tévéző lakóteleplakó, a kapzsi hatalom ittas politikusokról nem is beszélve. Gondolom lényeg, hogy kikerültek az átlagemberek köréből először traumájuk okán, ami viszont majd minden emberre vonatkozhatna akár, de ők ezt az emberebbé válás akart folyamatát törvényen kívüli göncökbe bújva élik át. Ennyi. A többi már a sztori része, a keserűség, a mániák, a függőségek - és emellett, hogy mégis jobbak, mint a rendőrök és emberségesebbek a "munkaadóknál" - micsoda bitangul elcsépelt szó lett ez, ha belegondol az ember.

Szóval személyes kedvencem. Az olvasásnál nekem is volt gondom, a kínai jelenetnél, nem is kicsit, de ez már a végére is sokkal jobb lett. Nagyon jó. Hogy használja a kockákat, hangulatot rak bele, amit persze lehet, hogy nem értékel mindenki, az számomra csodálatos volt. Nyilván kell ehhez az, hogy be is tudjam fogadni, nem csak rajta múlik. De szerintem akinek van fogalma erről a kicsit régi vágású, tán klasszikus emberségről, igazságszeretetről, amiben van még hősiesség, barátság, kitartás, példamutatás, annak átjön ez a felszín alatti hangulat.

Egyébként, ha mint képregényt nézem, szerintem nagyon jól el van találva az, hogy mennyit bíz a nézőre. Nem arra gondolok, hogy felismerhetetlenné teszi a karaktereket (ezt csak a képregényt nem olvasók kedvéért mondom), hanem arra, hogy az elmondott vagy lerajzolt hatásokat úgy adagolja és állítja össze, hogy aki képregényként olvassa jelentős részét magában rakja össze és sokszor azokat, amiket nem is lehet könnyen leírni, tán kínos vagy szájbarágó is lenne, érzékeltetni, vagy elvezetni oda az embert, viszont annál eredményesebben. Ez most nem volt valami konkrét, de pl. ezekre a képekre gondoltam (az elsőnél beindulhat a fantázia, hogy mit éltek már át, akár az egyik, akár a másik oldalon, vagy csak tudnak róla, hogy mással történt, a záróóldalon pedig remek végefőcím előtti hangulatkeltés, finom - és kissé szomorkás, ahogy az egésznek van egy sötétebb hangulata - utalással a jelmezes emberekre):


Az Árnyékfalu halálos stílus-ponyva számomra, ami nem rossz, simán belefér egy ilyen "kockás" füzetbe, bár másképp tán nem is olvasnám el. Igen, ez szerintem lényeges, hogy így egyben jöjjön ki ez az öt képregény, más hatása van, másképp dönt az egész megvételéről (ha meg kéne venni) az ember. Ha egy történet lenne a füzetben, akkor az döntené el - érdekel-e a stílus, az előzetes alapján a minőség, a történet, akármi. Így egyben viszont az dönt: képregény van benne, több is, többféle is, nem gyerekjáték, folytatások.


Ja igen: árnyékfalu. Az a pillanat vagy momentum kapott el, hogy láthattuk a szörnyet. beszélt is, emberi módon, tehát van hozzá valami kapocs, nem valami olyasmi, amit az író sem tudott megfogni. Persze, Poe-t senki nem kéri itt számon, de ez legalább közelebb hozta a sztorit. Remélhetőleg ilyen módon, meg hogy nem egyforma (nem egyféle) a szereplők és a szörny kapcsolata sem, hát lehet a stílus rajongásán kívül (ami nálam azért nem jellemző) izgalmat lelni még benne.

A Café Postnuclear rajzai brutálisak. Tutkóra odakentek, faltam a grafikát, nagyon bejött. Hangulatos részletek, haláli beállítások, bár ha már itt tartunk, és amit az előző kettőn nem lehetett számon kérni, itt a tárgyak mellett az anatómia néha feltűnt, hogy nem éppen... De ez nem számít. Nagyon hangulatos, nem véletlen volt az ország bulvárcímlapján magyar Mad Max-ként reklámozva, halálosan megfogta a hangulatot. Ebben ez volt a legjobb. A történet eddig csak annyira nem lineáris, mint egy pisztolygolyó röppályája, de ebből is lehet bármi, ha meg ez alá nem megy, ezért is megéri még két-három részt olvasni belőle. De a bosszúállós vonalon kikerekedhet akármivé.


A Rossz bőrben-t a Város legendáit jegyző ?? rajzolta és ez is nagyon bejött. Kissé egyszerű (gimis/főiskolás színvonalú szórakoztatási faktor), de itt is az dominál számomra, hogy személyes bénaság-jegyet váltott a főszereplő és van mögött valamennyi karakter, hozzátartozó, vágy, nehézség, akármi. Egy kissé idióta vámpíros történettel nyakon öntve, de valaminek ugye kell lennie... Ezt élveztem legjobban a legendák után. Mondják: egyéni cociális probléma.


Az utolsó robotos-háborús dolgot a szörnyes-fantasy-s dologhoz mérem, ahhoz hasonlít leginkább. De nem, nem mérem semmihez, attól félek ennek a történetének van leginkább megkötve keze-lába, bár a hangulata elkapott, de leginkább ez volt számomra olyan, hogy csakis azért olvastam el, mert ott volt a többi között. Fel sem vettem, hogy a párbeszédek talán kissé életszerűtlenek, vagy hogy a bevezető szöveg előre láthatóan lelőtte a történet alapját, de végülis átadtam magam a hangulatnak. Azt hiszem rossz lenne, ha csak az én ízlésemet kiszolgáló cuccok lennének benne, tényleg veszítene a kockásos hangulatából, ami ebben az egészben nekem nagyon lényeges.


Olvastam fanyalgást arról, hogy mennyire gyengék a rajzok (a Café kivételével) a devantart-os alkotókhoz képest, és hogy a szerkesztői szöveg bizony nem állja meg a helyét a minőségi jelző említésekor. De a képben szerintem nagyon ott van még, hogy a képregény rajzolás kissé más azért, mint különálló rajzokat készíteni. Nem csak mennyiségileg, tehát a vállalt munkát belerakni, hanem a képregényes nyelv miatt is. És ezt még a képregényes magból sem értik/értékelik mindannyian, nem csoda, hogy egy inkább képeket látó, mint képregényt olvasó embernek a magyar Mad Max fog leginkább bejönni. Dehát jöjjön. A Random pedig folytatódjon! :)

250

Eljött a 250. edzés is, majd elmúlik a többi is, mint az élet, ez már csak így van - néha hogy kapálózik az ember és mennyire saját univerzumának tekinti, amit a valóságból felfog... Az volt az érdekes, hogy soha ekkora dilemmával nem jöttem még edzésre, ami inkább a munkahelyi állapotnak köszönhető, mint a döntésképtelenségnek. Mert azzal, hogy eljöttem, persze mégis döntöttem, és utólag jobb lett volna talán, ha nem jövök (hanem dolgozom), de ismerem magam és tudom, hogy nem ért volna ANNYIT AZ a munka, amit ez idő alatt végeztem volna. :)
Szóval jubileum és ünnepség helyett hétköznapi izzadás. Az viszont megint kiderült (tán nem véletlenül a kerek szám alkalmával), hogy ha nem gyakorlok sűrűn és megszakítás nélkül, akkor nagyon lassan fejlődöm.