Első makrók

Zsebpénzem előlegén vettem egy közgyűrű-sort és az augusztus eleji balcsis nyaralásnál próbálgattam a fogását. Érdekes világ ez, bár azt hiszem könnyű terepet fogtam ki így az elején: olyan nagy tuja volt a fő terep, ami elég ritkás volt és nem sötétségben állt, vagyis nagyon jó "lyukacsos fény" tudott lenni majdnem bármikor. Szép kerek fénypöttyöket lehetett varázsolni. Messze vagyok még a jó kompozícióktól, de ez a makrózás ideális erre, mert lehet variálni, nem ugrik el és sok formát fel tud deríteni az ember, több a lehetőség egyszerűbb, elvontabb, szokatlanabb alakokra is. Azt mondjuk hamar megtanultam, hogy milyen nagy ellensége a makrózásnak a szél...

Rokon

Találtam egy angol nyelvű blogot, ahol számomra legalábbis izgalmas írások vannak, talán a hasonló súlypontú tanulási folyamat miatt... Magyarul: sokminden tetszik, amit ír. Tegnap például a "fighting spirit" keresésekor találtam rá, és tudott újat mondani ez a bejegyzése, amit egy mai játszmával rögtön illusztráltam is. Magamnak.

Egy 10 k-s játékossal, két előnykővel, de jól játszott már a nyitásnál is, elég esélytelen volt, hogy nagy alsó-felső területet veszítsen. Alul bepróbálkoztam és tán sikerült is volna, ha jobban előreszámolok, de egy lépéssel előrébb járt és fel kellett, hogy adjam az inváziós csoportot. Akkor elgondolkodtam, hogy feladjam-e, de pont a tegnapi kitartásra és folyamatos koncentrálásra gondoltam, és mentem tovább.

Sok esélyem nem volt, középen próbálkoztam, amíg meg nem láttam egy faramuci helyzetet az elfogott csoportom másik oldalán, nem ott, ahol korábban harcoltunk. Na, blöfföltem középen egy-két lépést, hogy ne legyen feltűnő az előkészítése a helyzetnek és bejött. Ő nem vette észre, ennyi volt csak a különbség, hogy ez a meglátás nekem sikerült, neki nem. Ez valószínűleg nem csak szerencse dolga, hanem valamennyire legalább ezé a koncentrálásé, a küzdelemben való jelen-levésé, amiről a fenti blog is és az előző bejegyzésben Pócsai Rita apropóján is említik, hogy kitartónak és erősnek lenni. És ez független attól, hogy nem "szándékolt" volt a nyerő lehetőség kialakítása, mert ott volt mind a kettőnknek.

...sgf...

Utcánkból

A kapu elől látszott ez a kép, azt hittem jobb lesz, mert a villanyvezeték pont átlósan ment, a felhők szépek és valami alapot is adnak a háztetők, de annyira nem lett jó, mint elgondoltam. Ja, nem csak a gondolat tudja eldönteni, valami érzés is kell hozzá.

Olvasni

Van egy klassz blog.hu-s blog, a "Gó játékról mindenkinek", érdekes, olvasmányos, tiszta öröm a bejegyzéseket olvasni. Ahogy pl. ezt a Pócsai Rita EB bajnoki címéről szóló bejegyzést is.

Fehérvári napos vasárnap

Edzőtábor szünetében igyekeztem felderíteni a várost, de elég kihalt összkép maradt meg bennem, hideg sörrel, sivár napsütéssel, témakereső fáradtsággal. Utólag jobbnak tűnnek a képek, mint akkor.

Élő

Nohát, élmény volt a csapatverseny első fordulója. Azért is, mert mindhárom meccsen kikaptam és mert tapasztalatból jó adag volt.



Az első játszma 5 kő előnnyel volt a legnagyobb vereség, valami 25 pontos, elszúrtam jópár kisebb dolgot, de olyan szép nagy fehér terület alakult ki az egyik oldalon, úgy, hogy a sarok az enyém maradt, sőt, két egymás melletti oldalon, hogy csuda. Kemény, stabil stratégia volt és megevett.



A második játék 8 kővel indult, és csak nevetni tudok rajta, mert egy 20-25 pontos csoportját 30kyu-s szemmel néztem el, illetve egy saját, legalább 40 pontos csoportomat sokáig nem mentettem meg, pedig simán sikerült volna, nem számoltam végig. Banális, de vigasztaló, hogy talán nem a képességeimmel van a gond. Közben mégis.



A harmadikban már voltak jobb húzásaim, a végén csak valami 4 ponttal kaptam ki, de a csapat így is vesztett. Mindegy, összességében remek volt, annak ellenére, hogy csodálkoztam, mennyire másképp viselkedem élő játékosokkal szemben ülve és nem lapos, egyenletesen kiszínezett táblát nézve, hanem olyat, amit perspektivikusan, árnyékokkal, nem elvágólagos kövekkel raktak tele. Néha komolyan jojózott a szemem amiatt, hogy ott akkor az egy csoport, vagy vágható?



A tea is finom volt.

Fel hő

Behatolás

No, úgy látszik sikerült valamilyen fontosabb alapelvre rátalálni, amiben érdemes és tudok is fejlődni: az invázió, vagy a nagy területek megtorpedózása. Egy joseki-vel kapcsolatban olvastam az egyik fajta nekem mindig is problémás megnyitással kapcsolatban, hogy annak biz az a célja, hogy megvetve az egyik lábunkat a szélen, középre utat törjünk. Ami a nagy területet rögtön kisebbé teszi. Nyilván az időzítés meg más is fontos, nem lehet bármikor nekiesni ilyen "behatolási szándékkal" a másiknak.

Az alábbi játékban nagyjából sikerült megcsinálni (fehérrel voltam) ezeket a felszabdalós dolgokat, a bal alsó részen olyan nagy terület készült, hogy csuda. Volt veszteség bőven, de úgy látszik, a végére mégis jobban észnél voltam feketénél (elég rémisztő, vicsorgó farkas volt az avatar-ja a japán játékosnak, gyorsan is játszott, tört előre mint egy éhes vad).

A számolásig nem bíztam benne, hogy felém billen a mérleg, de végül egész komoly nyereség volt, pedig még át is néztem a területeket. Szóval most kifelé jövök a vesztes sorozatomból, úgy látszik sikerült lépni egy kis lépcsőt ezzel a moyo-ra figyeléssel.

...sgf...

CDS

Én nem tudom mi ez, de rohadtul élvezem: a Zsákutca szórakoztat. nem olyan leszűkült, mint Garfield, nem olyan egyszemélyes mint Kázmér és Huba, nem felnőttes és nem gyerekes, hanem mindkettő, de ami a legjobb, néha helycsere is van: a felnőttek halálosan gyerekesek. Cul de Sac!



Elraktam magamnak három csíkot, hogy basszus, ezt közzé kell tenni (vagyis inkább: elraknom a magamnak hátrahagyott bejegyzések közé). Rögtön az első halálos az első kockájával, már azzal, hogy a képregényrajzolást teszi meg témának.

A tanár tuti jófej, bámulatos, hogy ezen az egyszerűnek tűnő rajzon hogy tud ügyeskedni Thomson, mert nekem egészen átjön a fazon belső izgalma a képregényrajzolással kapcsolatban, ahogy odaáll a gyerekek elé, akik még befogadók és kisüt belőle az öröm, hogy akkor most ezt nekik is átadja...



A gyerekek poénjai meg szokás szerint olyan váratlanok és akkorát ugranak, mint második lányom foci-rúgásai, amikor a röhögéstől nem bírtam kivédeni őket, mert képtelenség volt kiszámítanom a lába mozgásából a labda útját. Bámulatosan gyerekes, egyszerű, de szabad, mint egy meditáló felnőtt, visszafogottság nélkül.



A második csík első képén is ott van az ovis abszurditás, ahogy a felnőttek átalakulnak valamilyen infantilis lénnyé, amit röhögve kiaknáznak vagy visszájára fordítanak a lurkók.

Ez a segítő muki is, akinek a vállát olyan jellegzetesen tolja előre az óvónő, inkább látszik egy fejlődésben visszamaradt kamasznak, aki örül, hogy feladatot kap a művészképzőben végre, minthogy mintakép legyen a lurkók számára. A második poén-kocka pedig megint máshonnan nézi az egészet, sőt harmad-honnan is, ahogy anya és lánya értelmezik a helyzetet és kötik az emlékeikhez.



A harmadik strip sem kutya, sőt bravúros, hogy a három kockán három különböző felütés, poén, jellemrajz van egymés után és még kapcsolódnak is egymáshoz...

Mint egy rövidfilm, amiben a szereplők láncolva kapcsolódnak és külön történeteik vannak. De ezt családon belül megoldani, fejingatós találattal a kommunikációs és életkori eltérésekre, így kihozni belőle ezeket a finom, személyes, jellegzetes mosolyokat... szerintem nagyon nagy!

Ser

Tök egyszerű és mégis tetszik. Gondoltam, hogy az lehetne a címe, hogy tartalom és forma, mert mindenkinek van asszociációja a sörösüveg formája láttán, annyira jellegzetes, de nem akartam a kép helyett beszélni.

Dózsa

A Dózsa György úti metrómegálló környékéről visszafele kerültem egy háztömböt, mert volt annyi időm és próbáltam témát találni. Illetve a Westend tetejéről. Klassz elhagyatott, iskola-után-csókolózós placc, rálátással a sínekre. Idő kell mindenhez.

Vizsga célok

No, nekifutok az első aikido vizsgának, ami azért igazi változás mert már olyan régi az a hozzáállásom, hogy nem vizsgázok, amíg nem tudom jól, hogy valójában egy nagyobb elhatározás nélkül szerintem sosem vizsgáznék. Mert sosem fogom olyan jól tudni.



Ráadásul paradox, hogy pont a vizsga segíti talán a legjobban az akármilyen szintű birtokba vételét a tudásnak. Egyrészt a nevek megtanulása, rálátás a technikák rendszerére, a legfontosabb hibák felismerése és mentálisan is kell ilyen "határátlépés" mindenképp, amikor mást csinálok, mint amit eddig. Elméletileg jövő héten.

Konyhában

Nyáron a levendula is a konyhában pihent egy ideig frissen, sütik, játékok mellett.

Teg napi

Ez a kettő pedig tegnap készült a gyártelepi állomáson. Régóta szemezek a hangosbemondókkal, reggelente, amikor munkába megyek, az ég is változatos és változékony, sokszor tetszik. Persze itt is az a nehézség, hogy ami tetszik a fejemben, rohadt ritkán mutat jól egy képen... Legalábbis nem tudok olyat készíteni, ami kapcsolódna ahhoz, amit belül látok. Nem is tudom milyen lenne, ha minden, amire vágyunk, már a miénk lenne...

Napi

Több helyen olvastam mindenféle gyakorlatokról, hogyaszongya mással nem, csak 50mm-es fix objektívvel az utcán két hétig, meg hogy minden nap fényképezz, meg ilyesmi. Gondoltam megpróbálom, mert úgyis keveset fényképezek és azzal sem vagyok megelégedve, ettől romlani nem fog. Kedden az Astoriától sétáltam a Deák tér felé, gondoltam lövök tízet, visszanézés nélkül, nem sokat, hogy ne csak a mutatóujjam erősödjön, hanem a látásmódom is. Annyira egyáltalán nem lettek jó képek, talán a legutolsó árnyékos - mert azon van valami forma legalább.

The Overcoming of Self in Go

Azt mondod, hogy ha bármit is komolyan veszünk, az csak rólunk szólhat? Mármintha elmélyedünk valamiben, akkor nem juthatunk máshova, csak önmagunkhoz (közelebb legalábbis)? Vagy hogy az univerzum közepe önmagunk közepében van?



The Overcoming of Self in Go



by William Cobb



It is interesting to think of Go as a sort of sedentary martial art. In earlier days it was often seen that way quite self-consciously. Go was looked upon as a Way (do/tao), a practice through which one could achieve the ultimate level of existence and establish contact with the highest level of reality, that is, achieve enlightenment and enter nirvana. In the martial arts this goal is often spoken of as overcoming the self and becoming one with the tao. A common misconception thinks that this is similar to the experience of losing oneself in an activity, but in the martial arts this is not simply a matter of learning to concentrate on the activity and ceasing to be self-conscious--something any accomplished athlete masters. In the martial arts the idea is to destroy a particular way of understanding oneself and the related way of experiencing the world and relating to others. This is expected to have a profound impact on every aspect of one's life, not just on the way one practices the art. It is a thorough transformation, like waking up from a nightmare.



One can still approach Go as a tao in this sense, of course. In fact, I find it amazing how often the game seems to have some of this sort of impact on players who are surely unaware of this way of thinking about it. Just playing the game seems to bring many players closer to nirvana, or, as the ancient Chinese claimed, make them "better" (that is, enlightened) people. This is exactly the way it would be with a proper tao. "Just do it-that is being enlightened," as Dogen, the 13th century Japanese Zen master, said. He was talking about sitting meditation (zazen), but it comes to the same thing.



To understand how one enters nirvana just by playing Go, one needs some understanding of what it means to overcome the self. The Buddhist view of what a human being is contrasts radically with the common Western view. In the latter, it is assumed that each person is a unique, self-contained, self-responsible agent. Even though the individual person has parts, these parts constitute the person on the basis of their relations to each other. These internal relations are what make up the real self; external relations to other persons and the world are not constitutive of one's fundamental being on this view.



Thus, groups of individuals such as families or communities are abstractions for most Westerners; it is their individual members that are real. These individuals can leave one group and join another and still be the same persons. This is the famous Cartesian ego, the ego that says, "I think, therefore I am." It is the philosophical notion that is at the root of Western individualism, the view that all actions and all values are ultimately the actions and values of individuals. Such individuals can cooperate with each other, but they remain separate individuals.



It is just this view of the self that the Buddha said is the number one source of human suffering and is thus the most serious of all the delusions that humans are prone to. It is the self in this sense that the martial arts are designed to overcome; the point of the practice is to get rid of this delusion. This view of the self causes terrible problems because it encourages us to believe that we can make our lives better by acquiring or achieving things for ourselves as separate individuals. Buddhists argue that life is in fact a common endeavor; we are all part of each other in the most literal sense. Thus, it makes no sense to think that I could help myself at your expense. At this point, we can begin to see how Go can help us to overcome self in the common Western sense.



In most competitive games it is easy to believe that by winning, which is a personal achievement, one is doing something that is inherently good and, in at least a small way, making one's life better. The handicapping system in Go effectively counters this unfortunate assumption. The point of handicapping is to make the quality of the playing of the game, which is a joint and not a personal achievement, the thing that matters. Even if a player only thinks of the handicapping system as a nuisance and tries to focus on winning, the practice counteracts this attitude. Players just naturally begin to pay more attention to the process of the game, delighting in plays that are particularly effective-even when the effect damages their own chances of winning a game.



Another striking instance of this overcoming of self is the common practice among Go players of pointing out in a tournament when the other has failed to hit the clock after making a play. This practice obviously damages one's chance of winning, and there is no rule that requires one to draw the other's attention to this slip. Yet it is a very pervasive practice among Go players.



The extent to which playing Go just naturally leads to the overcoming of self in this sense is one of the great attractions of the game. Even if people do not realize that it amounts to getting a toe into nirvana, in Buddhist terms that is what it is. Nirvana is the place/condition of being enlightened. Being enlightened is the condition of having overcome self. So just play-and notice how often you find yourself sharing a smile.



The Empty Board #4



American Go Journal XXIX, 3 (Summer 1995), 30-31

Gyakorlat

Próbálgatom a lehetőségeket és az ízlésemet, egy júniusi dobogókői kirándulás pár képén. Nem igazán jól sikerültek, szerintem tök átlagos kirándulós képek, próbáltam rajtuk igazítani úgy, hogy technikailag és tartalmilag is jobbak legyenek. Amikor Ildi meglátta a kidőlt fatörzses képet azt mondta, hogy neki jobban tetszik az eredeti, azon legalább van zöld... Hát, első lépések ezek, de legalább gyakorlom. Ilyen volt, ilyen lett felállásban.

Feldolgozás

Bár inkább csak gyakorlat, hogy vajon milyen Lightroom-os eszközök illenek a képhez. Gyakorlásnak jó volt, de a képek közül csak a varrós tetszik, az is tán azért, mert legalább ember van rajta. Na majd következőleg... Ezek még egyébként három hónappal ezelőttiek, úgyhogy lesz mit pótolni, csak időm legyen rá.

Gó közmodás, mint koan

Van egy kollégám, akit sokra becsülök, nem csak azért, mert a munkáját értékesnek látom, hanem mert úgy gondolkodik (és cselekszik), ami rendkívül vonzó, amit szeretnék elsajátítani. Nagyon rugalmas, átfogó a gondolkodása.



Nem csak amiatt, mert sokat tud, hanem mert amit tud, azt sokféle módon használja fel. Egy munkahelyi eseményt emberi szempontból, az emberek közötti légkör szempontjából is megvizsgál, elhelyezi magát benne. Kiválasztotta a célokat, a feltételeket és olyasmiket is bevont a munkahelyi viselkedésébe, amik bőven kívül esnek a szakmai vagy szervezeti tudáson, elvárásokon, kapcsolatokon.



Ilyesmit tanított nekem a múlt heti "közmondásos" Empty Board bejegyzés. Nehéz dolog ez, nem csak az erőfeszítés hiánya miatt, hanem azért, mert igazi önállóságra nevel, nem tud példát vagy kívülről származó, teljes sikerrel alkalmazható receptet. Magán a gondolkodás stílusán is múlik a fejlődés, jóval több van a szabályokon túl, mint belül és ezt kideríteni nem tudja helyettem senki.



A poén, hogy beszélni sem lehet róla, leginkább csak ilyen közmondásokban, hogy "elsőként önmagadat kell legyőznöd". Ja, hát nem véletlen, hogy ez vonzóbb számomra, mint az Unreal Tournament, sőt. Van ennek személyiségfejlesztő hatása is, míg a lövöldözőseknek az erőfeszítés hiánya miatt inkább visszafejlesztő.



Régebben pár könyvet elolvastam a zen-ről, a megvilágosodásról, de a mozzanatok, amik megmaradtak bennem, azok a láthatatlan és váratlan eseményekre, azok fontosságára, lényegére korlátozódnak. Hogyan juthat közelebb ezekhez az ember, hogy értheti meg jobban a gó magasabb szintű titkait? Idő, erőfeszítés, kitartás? Megtalálható az a szó, ami a hozzáállásra vonatkozik? Nem. Szerintem. De érezhető. Tök tuti, hogy úgy mondjam.

Hiba

Gyanítom, hogy nagyon kezdő módon gondolkodom a "hiba vagy nem hiba" kérdésről a góban, vagyis arról, hogy vajon mikor hibázik az ember és mikor tett meg minden tőle telhetőt, vagyis nem csak "elnézett" valamit.

Mondjuk az is igen sokféle lehet, hogy ki mit ért "elnézés" alatt. Talán a legjobb fokmérője ennek a bosszankodás. Ha bosszankodom rajta, akkor észrevehettem volna, csak gyors voltam, nem ellenőriztem, satöbbi. Amikor viszont küzdök és lealáznak, azt élvezem egyfajta módon. Mint egy szép szikla, ami magasodik előttem, de rohadtul meg kell gondolnom hogy másszam meg, mert könnyen leeshetek.

Ezért érzem magam "nem teljesen jól", ha a másik hibázik ilyen "elnézős" lépést. Nem az igazi a győzelem. De kérdéses. A játszmában benne van egéyzsen az ember. Akkor és ott, nem másik állapotában vagy az átlagolt tudásával ül velem szemben (és én sem), vagyis ha hibázik, az is a része a partinek: most figyelmetlen volt. nem lehet ilyesmiket kiiktatni. Észre is kell venni.

Volt nemrég egy olyan, ahol egyértelműen nem a tudása miatt vesztett a srác, hanem mert nem vett észre valamit, amit észre vehetett volna. Az egész mondjuk érdekes volt, mert halálosan vesztett állásom volt, igyekeztem nagyot harapni, de két birtokomra is betört, csoportokat ölt (valamit én is tudtam, de irgalmatlanul kikaptam volna, ha szinte közvetlenül a vége előtt el nem kapom egy nagy csoportját. Meg volt már bolygatva, nem volt sok élete, de biztonságos területhez kapcsolódott. Ahogy egy másik, kisebb csoport is, viszont volt közös életük, ami olyan visszacsapósan elfoglalható lett.

Szóval nincs jó érzés, mert nem az "erőfeszítésen" múlt a dolog, hanem... vagy lehet, hogy mégis azon. A figyelemhez is az kell néha. Itt meg most kimaradt. Ebben is profinak kell lenni - ennyi tanulságot szüreteltem még az elismerés mellett, merthogy kivételesen meg is mondta, hogy megérdemeltem, nem csak szótlanul lelépett. Ez néha nagyon hiányzik, ez a játszmához tartozó kapcsolódás. Ha ott ültem volna vele szemben fizikailag, szerintem tutira észreveszi, hogy miért koncentrálok azokra a pontokra... Imhol a játszma.

...sgf...

Felelősség

Felelősség



Ahogy visszaemlékszem a pécsi ereszdelahajam bulin készített fotókra, egyre inkább azt gondolom, hogy legközelebb nem fogok ilyet fotózni. Nyilván volt, aki örült később a fényképeknek és (legalábbis amennyire tudom), nem lett abból gond, hogy kellemetlenséget okozott volna a (nem létező) nyilvánossága, de a célja eléggé az volt, hogy "gyakoroljak". Én jól éreztem magam, de simán lehet, hogy mást zavart... Bár nem látszott rajtuk - amit mondjuk nem csodálnék, ha nem vettem volna észre félig részegen.



No mindegy, a felelősség kapcsán jutott ez eszembe, amit a WTC 10 éves évfordulója kapcsán előszedett fotók dömpingjében talált képaláírás hozott felszínre. Ezen a tornyok építésekor készült képen egy hajléktalan is szerepel és a szerkesztő úgy látszik fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a fotózás után a fényképész vásárolt neki egy sonkásszendvicset...

Ez pedig rögvest idekapcsolta azt a megrázó keselyűs képet... Nem tudom igaz-e, de azt is olvastam, hogy Kevin Carter nem segített rajta.

És ehhez a felelősség-WTC pároshoz hozzájött még egy kép, illetve sorozat, aminél a végszó valami olyasmi, hogy ilyet (ilyen szörnyűségeket?) eddig csak máshol, más országokban látott a riporter, most viszont a saját otthonában... Hát no comment.

Erőfeszítés

Hihetetlen milyen sokszor elfelejtem, hogy igenis kell erőfeszítés ahhoz, hogy fejlődjön az ember. Valahogy tovább kell lépni, nem csak ide-oda, hanem olyan helyekre, amik azért is nehezek, mert még nem jártam ott.



Ma reggel például sikerült Józsiból "kicsikarni" egy "ez jó volt"-ot, arra, hogy az egyik ken awase szúrása úgy sikerült, hogy javítottam a korábbi hibámon. Arra, hogy az állásban milyen elfordult a törzsem, vagy hogy az erőkifejtés helye nem csípőből jön, eddig így nem figyeltem. Most amikor mondta, csak néztem és először nem is tudtam hogyan kell azt csinálni, amit mond. Nem azért mert bonyolult lett volna, hanem mert szokatlan volt. Aztán talán hetedszerre sikerült valamit, amit úgy is éreztem(!), hogy ez így sokkal jobb - és tényleg, meg is mondta.



Legtöbbször önbizalom romboló a "nem sikerül" élmény. Persze természetes, hogy ilyen is van. És nem ússza meg az ember erőfeszítés nélkül. Valahogy meg kell születnie az új dolgoknak és néha olyan, mintha minden megszokott és helytelen mozdulat egy kis szülés lenne, amihez össze kell szednie magát az embernek.



Gónál is hasonló a helyzet, ott is kell az erőfeszítés, csak az tisztán szellemi. Mondjuk a hozzáálláson is múlik, ahogy máshol is az az alap, mégha nem is azt tartom sokszor a legfontosabbnak. A számolás, a nyugalom, az empátia, a szabályok meg jönnek hozzá. Az utóbbi időben nagyon sok játszmát vesztek. Olyan, mintha falba ütköznék, egyszerűen nem vagyok jó. Pedig tudom, hogy tudnék. Akkor viszont sikerül, ha koncentrálok, nyugodt maradok és többet gondolkodom. Ezek nélkül nem megy. Banális, de itt is sokszor erőfeszítés nélkül akartam fejlődni. A játék nem játék ezek nélkül, sőt. Visszafejlődés.



Az első lépés tehát megvolt, amit össze lehetne többivel: a tudatosítás. Aztán lehet dolgozni azon, hogy ügyeljek rá, figyelemmel kísérjem eleve azt, hogy mikor van és mikor nincs erőfeszítés.



Az a poén, hogy az érzések úgy tűnik sokkal fontosabbak az egész aikido-ban, mint a hagyományos gondolkodás. Megérteni lehet, de csinálni nem. Az érzések sokkal pontosabban jelzik, hogy jó-e vagy sem. Amit csinál az ember. Pár éve ha valaki ezt mondja nekem... hát legjobb estben is mosolygok rajta, de nem veszem komolyan. A terapeutám mondta: magunkhoz kapcsolódni (ha ez kihívás) talán a legkézenfekvőbb módon a testünk figyelésével lehet, ami az érzésekhez való kapcsolódást jelenti.