Hit

Hm, újra és újra szembesülök azzal, hogy milyen kezdő vagyok még. Nyilván nem kell akarni rögtön mindent tudni, sokkal jobbnak tűnik az egyszerre-csak-egyet módszer. Joerg Colberg blogján ilyen fontos fejlődnivalóról olvastam múltkor is és most is, előzőleg a vágy, most a hit a téma a fotózással kapcsolatban. A nagy kérdés is fel lett téve: mit akarok kifejezni? Ha nincs vágyam valamit elkapni és ha nem hiszem, hogy ez ki is fejezi másoknak, amit szándékozom, akkor... Nade eljutok-e odáig egyáltalán, hogy valamit ki akarok fejezni? Erős dolgok ezek.

Utcán

Télen többször magammal vittem a gépet a munkahelyre és amikor sikerült is fényképeznem, az a munkából hazafele menős plusz negyed vagy fél órák voltak. Nem igazán fantáziadúsak, de legalább gyakorlom a dolgot. Az Opera földalatti lejárata kétszer is felhívta magára a figyelmem, érdekes volt a felszín alá néző helyzet, a koraesti aluljáró-világítással. Lehet, legközelebb elviszem a monopod-ot is, mert az tán még elfér a hátizsákban és sokat számít a sötétedő képeknél.

Overplay

A Hikaru no Go végén volt egy mozzanat, ami el tud azóta is gondolkodtatni, mégpedig az, amikor a profi játékos, aki addigi életét a gónak szentelte, belefáradt és arra gondolt, hogy talán vissza kéne vonulnia és békésebb, nyugodtabb életet élnie. Pénteken én is hátradőlve, teát iszogatva, nyugodtan figyeltem, hogy játszanak a többiek.



Remek pillanat volt, mert az akkor jelen lévő összes fizikai és érzelmi igényt kielégítette a helyzetem - az ilyeneket nevezem tökéletes pillanatoknak. Ritka az ilyen, évente egyszer-kétszer fordul elő. Az sem volt zavaró, hogy meccset vesztettem, az sem, hogy épp nincs partnerem egy következő játékhoz.



Bámulatos volt, hogy milyen szintre lehet fejlődni, ahogy hallgattam a többieket, például azt felmérni, hogy egy lépés már overplay lenne (vagyis - gondolom - felesleges bizonyos szempontból), én meg azt veszem észre, hogy csak a játék végén látom, mi is történik nagy vonalakban a táblán. Ja, persze, legalább ezt észreveszem.



Lehet, hogy a rajzfilmben is overplay lett volna, ha nem adja fel a gó-versenyzői életformát a nagymester, mert valami fontosabb szabály szerint az életben már nem érdemes a góért több időt áldoznia, az élet más területei kárára.



A tea kihűlt, meg sem ittam mindet, a második meccsemet is elvesztettem, viszont idős partnerem megosztotta velem a gondolatait arról, hogy lehet, hogy kár volt az egész életüket a gyerekekre áldozniuk. Néha zen-szerűen összefutnak a vonalak. A fejlődés lehetősége és megtapasztalása életben tart, ami viszont megajándékoz, az a jelen pillanat, független attól, hol vagyok.

Középvonal

Érdekes meccs volt a minap, mert a 8k-s nak jelölt játékos a tábla közepén kezdett. Ez megzavart és tanácstalan is lettem, mert nem igazán tudtam hatékony ellenlépésről. Így egy ideig gyakorlatilag külön térfélen játszottunk: ő középen, én a szélén. Ő nyert.

Egyrészt el is bíztam magam, mert nyerő dolognak tűnt a szélekről indulva stabilan játszani, de ráfáztam. A jobb felső szélen nem számoltam ki a helyzetet, szép nagy csoportot vesztettem, a jobb oldalon pedig olyan csata kerekedett, hogy na. Ebben viszont egy-két lépést elszúrtam, konkrétan a 146-nál vesztettem el a meccset. Ha azt egyel lejjebb rakom, nagyobb veszélyt jelent, rosszabb helyzetbe kerül.

Tanulságos volt, nagyon és emlékezetes is, hogy valaki így szakítson a megszokott formákkal, ráadásul koncepciója is legyen, ne csak a "valami más" irányelve. A középvonalon a kiugró fekete kövek a két sarokból érkező menekülő kígyókat tudták fogadni. Ez meg elég volt ahhoz, hogy széttöredezzen fehér, szerintem ezt egyáltalán nem ismertem fel játék közben. Érdekes lenne újra játszani ezzel a kicsit provokatívan hangzó, "gohome2000" nevű játékossal.

...sgf...

Első év

Szoktak ilyen év végi bejegyzést csinálni, én meg amúgy is számokkal foglalkozom, van rá ingerencia. Tehát:



2011. március 29-én vettem meg, ez ugye év végéig 3/4 évet jelent.



Év végéig 10715 kép készült. Volt egy-két futam, amikor a gyerekek nekiveselkedtek, de pár száznál több nem lehet. Meg az elején az érdekessége miatt én is sokat nyomogattam, szerintem ilyen 40 kép/nap sűrűség nem lesz idén.



Vettem hozzá közgyűrűt, ez nagyon jó volt. Két objektívet, illetve az egyiket csak átszereltem a Zenitről, mindkettő M42-es foglalatú, az egyikhez kaptam, a másikhoz vettem adaptert. Ezek is nagyon jók, az f2 és f2,8 remek dolog. Vettem még derítőlapot és távkioldót, előbbit még nem használtam, utóbbi kell.



Amire nem vagyok büszke, az a balatoni képekről készült sorozat, mert annyira gangyin van megdolgozva néhány kép, és persze maguk a képek is jellegtelenek, hogy csuda.



Amire büszke vagyok, az még a Balatonról a pókos kép, bár ott csak szerencsém volt, szintén onnan a makrós, magányos tuja-levél és az októberi kagyló a vízparton.



Ami nehéz, az az emberek fotózása, hogy egyáltalán merjem használni az utcán a gépet.



Ami élmény volt, az a Lehel piacos pályázat, hogy végigcsináltam olyan tapasztalatlanul, de végül is ott már rá voltam kényszerítve arra is, hogy elkezdjek kommunikálni az emberekkel.



Ami ajándék volt, az a fotósuli Zsila Sándornál - és ide most nem tudok járni, de ezt folytatnom kell jövőre mindenképp. Hihetetlen sokat lehet tőle tanulni, de főleg azért, mert vállalja emberségét és megosztja elkötelezett életének tapasztalatait. Az emberségessége nélkül ezerszer kevesebbet érne az egész találkozás.



Amire rájöttem: a makró dolgok bejönnek. Ja, nem véletlen, ott lehet kezdőként a legváltozatosabb formákkal találkozni.



Amit feladatként magam előtt látok: a pályázatok nevelő hatása, a tematikus gyakorlatok haszna, a rendszeres utcai fotózás, amit munkába menet meg lehet oldani, illetve regisztráltam a latszoter.hu-ra, ez azért ígéretes, mert egyrészt véleményezik a képeket és a jelek szerint inkább kezdő, fiatalos, művészetpárti emberek, másrészt mert vannak feladatok, amik segíthetnek a munkában.



Meg is ajándékozom magam egy képpel így év elején. Az évvége szimbolikus gátjával, vagy a lehetőségekre való nyitással, a természetes és a mesterséges lehetőségeiről... :)

Koncentráltság

Történt pedig vala, hogy egy délelőtti órán, a szokásosnál több kávé elfogyasztása után, sikerült a szokottnál koncentráltabb állapotba hoznom magam, mondván mi értelme játszani (próbára tenni magam), ha nem is összpontosítok. Ja, hát (legalább) egyszer el kell jutni ide is. :) Eztán sikerült nyerni egy 4 kyu-s ellen.



Az mondjuk érdekes volt, hogy szinte kezdő számolási hibát is vétett, nagy csoportját elfogtam, egyáltalán nem volt pengeélen táncoló helyzet. Ami azt juttatta eszembe, hogy talán maga a koncentráltság képes (először érzelmi, aztán másféle) zavart okozni a másikban? Simán el tudom képzelni.



Kicsit fura ez a szó, mert ez nem pontszerű dologra koncentrálás, hanem (amennyire persze sikerül - pont a koncentráció és az összeszedettség függvényében) az összes birtokolt gó-tudás megfelelő használata. Néhányat már megtanultam, akár lehetne is alkalmazni őket ebben a koncentrált állapotban. Ami esemény nálam az az állapot elérése. És ez úgy tűnik elég fontos.



És itt is vagyok az aikidonál: ott is folyamatosan amiatt okozok magamnak kudarcélményt, mert valami oda nem tartozó dolog vagy az "összetevők" egy része átveszi az uralmat. Van hogy elemezni próbálom (a gondolatok vezetnek), vagy éppen nagyon akarok valamit (érzelmek lepnek el), esetleg csak a mozdulatsorra figyelek, a stabilitásra pedig nem (nem figyelek mindenre)...



Irányítottból irányítóvá kellene válni, ahelyett, hogy az érzelmek és a gondolatok irányítsanak... Hát igen, hányszor mondták már edzésen, hogy nem kell annyit gondolkodnom! Sőt, ez valószínűleg azt is jelenti, hogy a kétféle terület egymással átitatását érdemes megcélozni. Általában: pl. a számokkal való munkába lelkesedést vinni, az érzelmi életbe pedig tudatosságot. Konkrétan pedig: a nyerni akarás vágyába higgadtságot, a számolgatás gyakorlatába pedig intuíciót.



Nincs kizárólagosság és nincs előre definiált jó vagy rossz. Azta, sikerült eljutnom ezekhez az ordas nagy közhelyekhez...



A poén az volt, hogy közvetlenül utána még egyet játszottam úgy, hogy a nyerés feletti izgalmamat megpróbáltam lecsendesíteni és idő kellett hozzá (mintha meg kéne lepődnöm ezen), egyáltalán nem volt könnyű azt a stabil, a táblára határolt figyelmi állapotot elérni, amikor eltűnnek a vágyak a nyerésre vagy a más miatt betolakodó gondolatok, érzések.



De a laborkísérlet sikerült, újra segített a koncentráció, 5 kyus ellen is nyertem, kissé szorosabb játékban.

Októberi Dunapart

Még október utolsó hetében egy reggelen mentem el életem el életem első fotózására, már ami csak fényképezés miatti kimozdulás volt. Korán mentem és nem volt túl jó a helyszín, a gödi homoksziget. A Nap nem a víz felől kelt fel, madarak csak messze voltak, mondhatni, nem volt szerencsém. De persze mégis. A kagylós kép jól sikerült, egy-két moha makró is jó lett, bár a téma még mindig nem túl izgalmas, nem sikerültek nagyon rosszul. Ja igen, ekkor próbáltam ki az 58mm-es Zenit obit, f2-vel. Szép köröket rajzol.



Most csak néhány "manipulálható" képet hoztam, szerintem lesz egy séta majd erről a reggelről, nem mintha nagyon szuper lenne, csak a hangulat miatt.

Képeslap

Ősszel voltunk az Őrségbe, szeretni való hely. Nem volt nehéz szép részleteket találni, bár így utólag elég fantáziátlanok ezek is. Mentségem, hogy gyerekek mellett nem ez volt a fő elfoglaltságom. Kiterveltem, hogy kimegyek hajnalban a Vadása tóhoz, jó kis ködös kacsavadászatra, de balga voltam és hajnali ötkor nem tudtam kiállni az autóval a panzió zárt udvaráról...

Figyelem

Azt a mindenit, ilyen címmel már biztos volt poszt, de ennyire még nem volt nyilvánvaló, mennyire nem terjed ki a figyelmem az egész táblára és mennyire csökkenti az éberséget az elbizakodottság. Nagyon klasszul kikaptam, szép pofon volt, örülhetek neki.

Az volt, hogy a játszmában volt néhány pillanat, amikor éreztem, hogy ezt a magam javára fordíthatom. Az mondjuk úgy globálisan elégedetlenséggel tölt el, hogy ez nem az én eredményem, hanem a másik gyengeségének kihasználása. De hogy hogyan tudnék tanulni, az más kérdés... Szóval jól alakult a játszma, vagyis észrevehettem volna, hogy annyira azért mégsem, mert erőlködtem és úgy tűnt, hogy nagyot harapok. Sőt, még nagyobbat, mert a nagy baloldali terület mellett még a bal felső fekete csoportot is elfogom.

Középtájon a vágásnál kicsit necces volt, de úgy láttam be van biztosítva a helyzet, egy lépés előnyöm legalább van, ha valamit kezdeni akar ott. Azt viszont nem néztem át, hogy két fehér kétköves csoport is érintve van a helyzetben, amire komolyabban oda kellett volna figyelmem. Ez lett a veszte a dolognak, az egyiket levette (141), így megélt a csoportja.

Ezután még egy lehetőséget adott, hogy megnyerjem a meccset, de reflexből egy háromköves csoportot fogtam meg, ahelyett, hogy a nagy jobb felső csoportomat védtem volna meg. Így azt is elvesztettem.

Hihetetlen, hogy a rizikós helyeket egyszerűen nem gondoltam át, fontosságuk és bonyolultságuk felett átsiklottam - illetve nem is annyira hihetetlen - és hogy a végén sem mérlegeltem, nem gondoltam végig. Basszus, ilyen balekként akarok fejlődni? Szép.

...sgf...

Ez azért tetszik... tiszta fénypöttyök

Hát igen, ez erősen a tartalom miatt is megkapó kép nekem. Fájdalmas minden háborús történés, a pillanat megörökítése pedig fájdalmas emlékeztető, ugyanakkor a valóság idefordítása is, amivel (amit mögé helyezünk) szembe kell/lehet nézni - ha nem fordul el az ember... Hú, ez jó filozofikusra sikeredett. :)



Na, az összetevők, amik posztolnivalóvá tették innen ezt a képet, ezek:

- a korához képest nagy felbontás és élesség, ezzel kíméletlenebb, mint az elmosódott, ködös képek a háborúról,

- a kontraszt a női tiszta-munka és a felhasználás között, ahogy elképzelem, hogy ugyanilyen háziasszonyok futottak az üveg mögül lövő, bombázó katonák, repülők elől,

- az üvegtojások ritmikus és jó vonalakra illesztett sora, hogy a szerkezetet nem bontja meg más ember sem, ott van a nőkön a figyelem, a véresen tiszta üvegek között...



Szép, mi?

Folyamatosan

Decemberben volt egy edzés, amit Karácsony Zoli tartott és bizonyos szempontból nagy élmény volt. A folyamatosság (majdnem) mindig hiányzik nálam, legtöbbször erővel vagy gyorsasággal igyekszem nem túl tudatosan betömni a hiányát, és nagyon ritkán sikerül elcsípni. Az viszont nagyon jó volt, amikor sikerült elkapni a ritmust (ez is kell hozzá?) és megfelelő sebességgel folyamatosan tudtam mozogni (persze a megfelelő irányba a megfelelő testrésszel - nagyjából).



Szóval Zolinak a mozgása, még amikor térdelésben megfordult, akkor is valahogy természetesen folyamatos volt, kilengtek oldalra a kezei, mintha végigsimított volna a tatamin. Nem volt semmi várakozás, csak egyszer lett a technika megmutatva, nem kétszer... Aztán átragadt rám ez a szünettelenség (lehet érdemesebb innen megközelíteni a dolgot?) és nem is volt fárasztó.



Amúgy mentálisan is valahogy jobb volt, talán mert kevesebbet volt alkalma az embernek gondolkodnia, terveznie, nekikészülnie. Jó lenne esténként (is) járni, mert mostanában az egy óra rövidnek tűnik. Ugyanennyi alkalom másfélszer ennyi időben azért sokat számít. Ha nem reggel, hanem bárhova máshova (mert mindenhol szinte másfél óásak az edzések) járnék, akkor már másfélszer ennyi időt töltöttem volna aikido-val.

Friss klasszikus

A klasszikust persze az én szűrőmön keresztül értem, ami lehet, hogy nagyon messze van egy végzett műértő véleményétől, de ami az én világomban amolyan békebeli, a várakozás izgalmát keltő és az olvasás közben is a figyelmememt maga után húzó képregény, az nekem már ilyen klasszikus.



Kedvelem nagyon ezt az állapotot, amit A hegy 0. részének olvasása okozott. Ez már ilyen divatszó, de komoly erőtény, amikor beszippant és képes felépíteni bennem, velem egy olyan világot, ami leköt. Méghozzá nem csihipuhival, hanem egyrészt légkör-teremtéssel, másrészt olyan erővel, ami nem hagy közömbösen, harmadrészt ez az erő olyan összetevőkből áll, mint az általános ÉS a személyes világokba való nagyon illeszkedő belehelyezés. Emellett (csak már túl hosszú lett volna a mondat), nem magyaráz túl, nem néz hülyének (ez a történetszálakra is vonatkozik, nem csak a részletekre - már ha ennek van így értelme és nem az utóbbiak eredője adja az előbbiekét), hanem észrevétlenül belerak a világba, megpörget és izgalommal tölt el, hogy most akkor mi és hogy...? És nem a zavarodottság vagy az értetlenség izgalma ez, hanem a felderítésé, a felfedezésé - így, kis és nagy léptékben is. És nagyon jó, bár tényleg felismerhető klasszikus húzás az esti mesébe "ágyazott" múltba/jelenbe kapcsolása a mesének, ami valóság.

Ja igen és ott van a "bizonytalanság" is, ami a nem csak túlmagyarázás szimpatikusabb másik véglete, hanem az emberi és így az emberhez kapcsolódni tudó felszín alatti réteg "se nem fekete, se nem fehér" színének képviselete. Így izgalmasabb, szerethetőbb, valóságosabb - ahogy az utolsó oldalon direkt is megfogalmazódott (az kellett oda, "jó pontot" rak a végére).



Az persze feltűnt, ahogy a kommentben Balakin is mondja, hogy néha nem volt könnyen olvasható a bubik kötése, tényleg sok volt a szöveg, zsúfoltak voltak (tartalmasak is viszont) az oldalak, néha egy egészalakos rajzra is rácsodálkoztam, vagyis megakadt a szemem azon, hogy hát ez feltűnően nem sikerült olyan nagyon jóra... Ja, még az ágleesés felülről való rajza sem volt a legjobban eltalált, ilyen (szerintem) rossz irányból megfogott panelt láttam Papp Iminél is, talán a változatosság felesleges erőltetése...? Nem kell az most ide, a puffanás üssön, legyen azonnal befogadható ráéadásul, mert rövid mozzanat - az elég. Meg biztos lehetne még hasonló jellegű tanácsokat adni, de ezek nem számítanak nekem, bőven belül volt a tűréshatáron, ami nem veszi el az értékét az egésznek. A színezés tényleg etetős, néha klasszul Hellboy-os.



A végén a hazatéső apa érzelmei (annak ellenére, hogy a háttér nekem nem állt össze teljesen, de sejtetések voltak rendesen) nagyon nagy pozitívum - mármint az, hogy ilyen erősen meg lettek jelenítve, ez fontos. Méghozzá magányos, emberi, tehát szinte hős-típusként, ráadásul családos, féltenivalóval "felszerelt" hősként.

Én gratulálok, egy előjegyzést beírhatnak nekem, ez kell majd papíron is. Remélem ezzel a nulladikkal - hacsak az első szám nem váltja ki ezt a részt. Kitartást!

Konyharészlet

Ez is még szeptember eleji, amikor délután eszembe jutott a besütő napban fényt képezni... hahaha. Na jó. Jobb hijján ezek jönnek, sajnos életlen, koncepciótlan ötletelés. Sokkal rosszabb nem lehet. :) A makró megint tetszett, az ellenfényes szőlő-víz fantáziajáték többre is képes lett volna, de több időt kellett volna arra is szánni.

Új év

Nahát, 2011 végére elfogyott a lendület, pedig majdnem havi kettő átlag posztot sikerült összehozni. Ja, ebben komolyabb családi események több módon is közrejátszottak, például idő volt kevesebb, illetve ősszel sem a börzére, sem a HC-ra nem bírtam elmenni, gyakorlatilag nem is vettem több hónapig egyetlen képregényt sem. (Amúgy elhatároztam, hogy ha veszek, akkor először a tuti jó, értékes, klasszikus, vágyott cuccok jönnek, nincs csapongás, hogy meglátok valamit és az kell. Mondjuk ez is hülyeség, de akkor is.)



Meg az is visszafogott, hogy emlékszem, még az elején szkenneltem, nekiültem, hosszan írtam, javítgattam a bejegyzéseket, aztán rájöttem idénre, hogy nem érdemes így csinálni... De őszre megint nehezebben ültem neki, inkább választottam a fotós meg a gós blogot.



No, akkor boldog új évet mindenkinek! Annak a három olvasónak mindenképp, aki ezt elolvassa. :)