Folyamatosan

Decemberben volt egy edzés, amit Karácsony Zoli tartott és bizonyos szempontból nagy élmény volt. A folyamatosság (majdnem) mindig hiányzik nálam, legtöbbször erővel vagy gyorsasággal igyekszem nem túl tudatosan betömni a hiányát, és nagyon ritkán sikerül elcsípni. Az viszont nagyon jó volt, amikor sikerült elkapni a ritmust (ez is kell hozzá?) és megfelelő sebességgel folyamatosan tudtam mozogni (persze a megfelelő irányba a megfelelő testrésszel - nagyjából).



Szóval Zolinak a mozgása, még amikor térdelésben megfordult, akkor is valahogy természetesen folyamatos volt, kilengtek oldalra a kezei, mintha végigsimított volna a tatamin. Nem volt semmi várakozás, csak egyszer lett a technika megmutatva, nem kétszer... Aztán átragadt rám ez a szünettelenség (lehet érdemesebb innen megközelíteni a dolgot?) és nem is volt fárasztó.



Amúgy mentálisan is valahogy jobb volt, talán mert kevesebbet volt alkalma az embernek gondolkodnia, terveznie, nekikészülnie. Jó lenne esténként (is) járni, mert mostanában az egy óra rövidnek tűnik. Ugyanennyi alkalom másfélszer ennyi időben azért sokat számít. Ha nem reggel, hanem bárhova máshova (mert mindenhol szinte másfél óásak az edzések) járnék, akkor már másfélszer ennyi időt töltöttem volna aikido-val.