Képeslap

Ősszel voltunk az Őrségbe, szeretni való hely. Nem volt nehéz szép részleteket találni, bár így utólag elég fantáziátlanok ezek is. Mentségem, hogy gyerekek mellett nem ez volt a fő elfoglaltságom. Kiterveltem, hogy kimegyek hajnalban a Vadása tóhoz, jó kis ködös kacsavadászatra, de balga voltam és hajnali ötkor nem tudtam kiállni az autóval a panzió zárt udvaráról...

Figyelem

Azt a mindenit, ilyen címmel már biztos volt poszt, de ennyire még nem volt nyilvánvaló, mennyire nem terjed ki a figyelmem az egész táblára és mennyire csökkenti az éberséget az elbizakodottság. Nagyon klasszul kikaptam, szép pofon volt, örülhetek neki.

Az volt, hogy a játszmában volt néhány pillanat, amikor éreztem, hogy ezt a magam javára fordíthatom. Az mondjuk úgy globálisan elégedetlenséggel tölt el, hogy ez nem az én eredményem, hanem a másik gyengeségének kihasználása. De hogy hogyan tudnék tanulni, az más kérdés... Szóval jól alakult a játszma, vagyis észrevehettem volna, hogy annyira azért mégsem, mert erőlködtem és úgy tűnt, hogy nagyot harapok. Sőt, még nagyobbat, mert a nagy baloldali terület mellett még a bal felső fekete csoportot is elfogom.

Középtájon a vágásnál kicsit necces volt, de úgy láttam be van biztosítva a helyzet, egy lépés előnyöm legalább van, ha valamit kezdeni akar ott. Azt viszont nem néztem át, hogy két fehér kétköves csoport is érintve van a helyzetben, amire komolyabban oda kellett volna figyelmem. Ez lett a veszte a dolognak, az egyiket levette (141), így megélt a csoportja.

Ezután még egy lehetőséget adott, hogy megnyerjem a meccset, de reflexből egy háromköves csoportot fogtam meg, ahelyett, hogy a nagy jobb felső csoportomat védtem volna meg. Így azt is elvesztettem.

Hihetetlen, hogy a rizikós helyeket egyszerűen nem gondoltam át, fontosságuk és bonyolultságuk felett átsiklottam - illetve nem is annyira hihetetlen - és hogy a végén sem mérlegeltem, nem gondoltam végig. Basszus, ilyen balekként akarok fejlődni? Szép.

...sgf...

Ez azért tetszik... tiszta fénypöttyök

Hát igen, ez erősen a tartalom miatt is megkapó kép nekem. Fájdalmas minden háborús történés, a pillanat megörökítése pedig fájdalmas emlékeztető, ugyanakkor a valóság idefordítása is, amivel (amit mögé helyezünk) szembe kell/lehet nézni - ha nem fordul el az ember... Hú, ez jó filozofikusra sikeredett. :)



Na, az összetevők, amik posztolnivalóvá tették innen ezt a képet, ezek:

- a korához képest nagy felbontás és élesség, ezzel kíméletlenebb, mint az elmosódott, ködös képek a háborúról,

- a kontraszt a női tiszta-munka és a felhasználás között, ahogy elképzelem, hogy ugyanilyen háziasszonyok futottak az üveg mögül lövő, bombázó katonák, repülők elől,

- az üvegtojások ritmikus és jó vonalakra illesztett sora, hogy a szerkezetet nem bontja meg más ember sem, ott van a nőkön a figyelem, a véresen tiszta üvegek között...



Szép, mi?

Folyamatosan

Decemberben volt egy edzés, amit Karácsony Zoli tartott és bizonyos szempontból nagy élmény volt. A folyamatosság (majdnem) mindig hiányzik nálam, legtöbbször erővel vagy gyorsasággal igyekszem nem túl tudatosan betömni a hiányát, és nagyon ritkán sikerül elcsípni. Az viszont nagyon jó volt, amikor sikerült elkapni a ritmust (ez is kell hozzá?) és megfelelő sebességgel folyamatosan tudtam mozogni (persze a megfelelő irányba a megfelelő testrésszel - nagyjából).



Szóval Zolinak a mozgása, még amikor térdelésben megfordult, akkor is valahogy természetesen folyamatos volt, kilengtek oldalra a kezei, mintha végigsimított volna a tatamin. Nem volt semmi várakozás, csak egyszer lett a technika megmutatva, nem kétszer... Aztán átragadt rám ez a szünettelenség (lehet érdemesebb innen megközelíteni a dolgot?) és nem is volt fárasztó.



Amúgy mentálisan is valahogy jobb volt, talán mert kevesebbet volt alkalma az embernek gondolkodnia, terveznie, nekikészülnie. Jó lenne esténként (is) járni, mert mostanában az egy óra rövidnek tűnik. Ugyanennyi alkalom másfélszer ennyi időben azért sokat számít. Ha nem reggel, hanem bárhova máshova (mert mindenhol szinte másfél óásak az edzések) járnék, akkor már másfélszer ennyi időt töltöttem volna aikido-val.

Friss klasszikus

A klasszikust persze az én szűrőmön keresztül értem, ami lehet, hogy nagyon messze van egy végzett műértő véleményétől, de ami az én világomban amolyan békebeli, a várakozás izgalmát keltő és az olvasás közben is a figyelmememt maga után húzó képregény, az nekem már ilyen klasszikus.



Kedvelem nagyon ezt az állapotot, amit A hegy 0. részének olvasása okozott. Ez már ilyen divatszó, de komoly erőtény, amikor beszippant és képes felépíteni bennem, velem egy olyan világot, ami leköt. Méghozzá nem csihipuhival, hanem egyrészt légkör-teremtéssel, másrészt olyan erővel, ami nem hagy közömbösen, harmadrészt ez az erő olyan összetevőkből áll, mint az általános ÉS a személyes világokba való nagyon illeszkedő belehelyezés. Emellett (csak már túl hosszú lett volna a mondat), nem magyaráz túl, nem néz hülyének (ez a történetszálakra is vonatkozik, nem csak a részletekre - már ha ennek van így értelme és nem az utóbbiak eredője adja az előbbiekét), hanem észrevétlenül belerak a világba, megpörget és izgalommal tölt el, hogy most akkor mi és hogy...? És nem a zavarodottság vagy az értetlenség izgalma ez, hanem a felderítésé, a felfedezésé - így, kis és nagy léptékben is. És nagyon jó, bár tényleg felismerhető klasszikus húzás az esti mesébe "ágyazott" múltba/jelenbe kapcsolása a mesének, ami valóság.

Ja igen és ott van a "bizonytalanság" is, ami a nem csak túlmagyarázás szimpatikusabb másik véglete, hanem az emberi és így az emberhez kapcsolódni tudó felszín alatti réteg "se nem fekete, se nem fehér" színének képviselete. Így izgalmasabb, szerethetőbb, valóságosabb - ahogy az utolsó oldalon direkt is megfogalmazódott (az kellett oda, "jó pontot" rak a végére).



Az persze feltűnt, ahogy a kommentben Balakin is mondja, hogy néha nem volt könnyen olvasható a bubik kötése, tényleg sok volt a szöveg, zsúfoltak voltak (tartalmasak is viszont) az oldalak, néha egy egészalakos rajzra is rácsodálkoztam, vagyis megakadt a szemem azon, hogy hát ez feltűnően nem sikerült olyan nagyon jóra... Ja, még az ágleesés felülről való rajza sem volt a legjobban eltalált, ilyen (szerintem) rossz irányból megfogott panelt láttam Papp Iminél is, talán a változatosság felesleges erőltetése...? Nem kell az most ide, a puffanás üssön, legyen azonnal befogadható ráéadásul, mert rövid mozzanat - az elég. Meg biztos lehetne még hasonló jellegű tanácsokat adni, de ezek nem számítanak nekem, bőven belül volt a tűréshatáron, ami nem veszi el az értékét az egésznek. A színezés tényleg etetős, néha klasszul Hellboy-os.



A végén a hazatéső apa érzelmei (annak ellenére, hogy a háttér nekem nem állt össze teljesen, de sejtetések voltak rendesen) nagyon nagy pozitívum - mármint az, hogy ilyen erősen meg lettek jelenítve, ez fontos. Méghozzá magányos, emberi, tehát szinte hős-típusként, ráadásul családos, féltenivalóval "felszerelt" hősként.

Én gratulálok, egy előjegyzést beírhatnak nekem, ez kell majd papíron is. Remélem ezzel a nulladikkal - hacsak az első szám nem váltja ki ezt a részt. Kitartást!

Konyharészlet

Ez is még szeptember eleji, amikor délután eszembe jutott a besütő napban fényt képezni... hahaha. Na jó. Jobb hijján ezek jönnek, sajnos életlen, koncepciótlan ötletelés. Sokkal rosszabb nem lehet. :) A makró megint tetszett, az ellenfényes szőlő-víz fantáziajáték többre is képes lett volna, de több időt kellett volna arra is szánni.

Új év

Nahát, 2011 végére elfogyott a lendület, pedig majdnem havi kettő átlag posztot sikerült összehozni. Ja, ebben komolyabb családi események több módon is közrejátszottak, például idő volt kevesebb, illetve ősszel sem a börzére, sem a HC-ra nem bírtam elmenni, gyakorlatilag nem is vettem több hónapig egyetlen képregényt sem. (Amúgy elhatároztam, hogy ha veszek, akkor először a tuti jó, értékes, klasszikus, vágyott cuccok jönnek, nincs csapongás, hogy meglátok valamit és az kell. Mondjuk ez is hülyeség, de akkor is.)



Meg az is visszafogott, hogy emlékszem, még az elején szkenneltem, nekiültem, hosszan írtam, javítgattam a bejegyzéseket, aztán rájöttem idénre, hogy nem érdemes így csinálni... De őszre megint nehezebben ültem neki, inkább választottam a fotós meg a gós blogot.



No, akkor boldog új évet mindenkinek! Annak a három olvasónak mindenképp, aki ezt elolvassa. :)