Közel-növények

Ééés még mindig balcsi cucc. Átlagos képek egy kezdő hobbifotóstól, de kirakom, mert erre vagyok képes. Jó lenne játszani azokkal az íves tűlevelekkel, próbálgatni, hogyan tudnak szépen mutatni közelről, valami érdekes formációban. A napraforgónál utóvágással szinte bármit meg lehet csinálni, egyszer majd megmérem milyen az a bizonyos aranymetszéses arányos ív dolog. Ez csak szemre ment.



A második képen, a tuja terméseknél, nem tudom hogyan sikeredtek ilyen érdekes fények, talán betükröződött valami a hátam mögül is, így lettek ilyen világosak, mert nem emlékszem ilyen érdekes kék-sárga-zöld kavalkádra. Kár, hogy nem lett éles a legnagyobb bunyesz.

Ez azért tetszik... hazatérés

Erősen szirupos téma, de ugye van köze a valósághoz, amikor gyermekek érzelmét kapják el a fotósok, sokkal több néha, vagy talán másfajta köze a valósághoz, mint a felnőtteknek. A szerző egyébként ölég sok családi/gyerek témát fotózik.



No, ez azért tetszik, mert egyszerű, szinte csupasz, a berendezetlen szoba, a szövegek szinte képregény-buborék szerűen vannak ott, a néma, kicsit fáradt vagy elszomorodott gyermek mellet, mintha ő mondaná - és tényleg ő "mondja".



Szinte naturális a bőr és a padló érintkezése és hogy ez a két felület milyen fontos a képen, az egyszerű színek is a gyerek-fogalomra rímelnek, az apa-szeretet pedig áttételes, mindenki azt gondolhat mögé, ami jólesik. Bizony, hatásvadász egy kép, de sűrű.

Pókok

Ez még a nyári balcsis makró-próbálkozások közül való, az első, ha nem lenne felismerhető, egy rozsdás kerítésfonatra feltekeredett száraz inda. A barna pók-kép úgy készült, hogy már kezdtem rájönni, milyen nagy ellensége a makrózásnak a szellő, ez a pók meg még mozgott is, úgyhogy nagy ISO-val (1600 - jó nagy, mi?) viszonylag nagy zársebességgel nyomtam, ahogy fonja a hálóját. Rendesen nem lett volna fény, de a háttérnek az elméletileg lemenő napos szomszéd házfalat állítottam be, ami szemre sokkal, de sokkal világosabb volt, így lehetett ennyire éles képet csinálni kézből, mozgó pókra. A vége az lett, hogy ereszkedik lefelé valami nap végi mini-pokolra, a sötétbe, ez a szőrös szörnyeteg. Na jó, ennyire azért nem.

Az én elhagyása

Nos igen, "minden egy" - mondja sok bölcs írás és bármilyen irányzat szájából hangzik el, attól az állítás nem lesz más, mint ami. A mondás lényege természetesen mindenkinek mást jelent. Na, ennél klasszabb fogalmi képzavart kitalálni sem tudtam volna.



Nálam ez most annyit tesz, hogy amit (nagy szavak) az élet lényegével kapcsolatban követendő gondolatnak tartok: a másokhoz való helyes viszony kérdése - visszaköszön a góban és az aikido-ban is. Mindkettő fejlődési lehetőség, méghozzá a másokhoz (másikhoz) való kapcsolódásban való fejlődésé.



Valami ilyesmi a címe az előző Empty Board írásnak: az én elhagyása a góban. Nem tudok jobb fordítást most, a legyőzés kissé patetikus és feszült, meg talán közhelyes is, a túlhaladás pedig kissé mesterkélt, bár ez sem jó. Mindegy, nem vagyok műfordító. De a dolog teljesen nyilvánvaló. Ahogy nem a győzelem a fontos, hanem hogy elérjük a győzelmet, képesek legyünk egyre jobb játékosokat legyőzni. Ez pedig nem egy technika ismeretét jelenti, hanem azon felül (felül!) kapcsolódást a másikhoz (és kapcsolódást magunkhoz is), mert egy táblán vagyunk, vegyesen, hatással, kapcsolatokkal, kölcsönhatásokkal.



Igaziból gyönyörű kép, megvalósítani is valami hasonló lehet, amikor a fogalmi gondolatok mellett ott van a másik érzékelése is, a figyelem, az érzékenység, a válasz.



Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor az aikido vizsgára készültem Judittal, mert éreztem, hogy magamnak sem jó az, amit csinálok. Amikor viszont valami általánosabb állapotra fókuszálok, nem kézre-lábra-távolságra, akkor valami könnyed, sima érzés fog el és az már nem is számít mi sikerül, hanem egyszerűen jó érzés csinálni.



Van hová fejlődni.

Lépés

Szintlépés, előre lépés, fellépés, meg ilyesmi. Közben kezdő lépés, mert ugye elméletileg mindig van hová fejlődni, az új területeken pedig kezdőnek is lehet számítani. Legalábbis ahogy Suzuki írja: "Az örök kezdők szelleme sokra képes, a kitanultaké csak kevésre."



No, végigcsináltam életem első aikido vizsgáját, mától 7 kyu-s aikidoka vagyok! :) Öröm, öröm. Érdekes volt, ahogy izgultam és nem bírtam uralkodni rajta, gyanítom valami egész mély oka lehet az önértékeléssel, a világban levéssel kapcsolatban... Egyszer majd elgondolkodom rajta. Egyébként sima volt, bár gyanítom, hogy közel nem szép vagy hibátlan, de megfelelő. Ennyi most elég ettől a naptól, akármennyire megszokta az ember a "többet-jobbat-messzebbre" hozzáállást, erre most nagyon jó gondolni.



A poén az, talán nem véletlen, hogy ma léptem át a KGS-en 8-ról 7 kyu-ra (a kezdeti nagy ingadozások és hosszú 8k-s játszmasorozat után). Hiába nem jött össze a 11.11.11-i vizsga, ahogy először terveztem, most mégis megünnepli az "univerzum", vagy legalábbis én benne, hogy megvolt valami kézzelfogható lépés.



Régebben azt gondoltam, nem kell vizsga. Most tényleg olyan, mint amikor felérek egy lépcső (EGY lépcső) "tetejére", kicsit másképp is látja a dolgokat, nem véletlenül készült fel és jegyezte meg a tananyagot, kicsit pedig húzza még feljebb is. Talán még a közösséghez is közelebb hoz, igazodik az ember ehhez a rendszerhez ilyen módon is.

Ez azért tetszik... mélytükör

A címbe kiírom ezentúl, az "ez azért tetszik" szöveget, amikor a talált kedvenc képeket rakom ide ki. Egy színész-riportban találtam ezt a képet, a reader épp ezzel az érdekes képpel tálalta, itt. Nem "óriási" szerintem a kép, de a tökör egyfelé nézése a vissza-tükrözés helyett, legalábbis ahogy ezek a képen látszik, nekem azóta is tetszik. Valahogy az arányok is megfognak, amennyire szélén van az egész, amennyire kicsúszik a második fél-arc, amennyire ki akar nézni, mintha figyelne-keresne... Titokzatos is, ötletes is, mutat valahova, van benne egy pici történet. Az arc is szimpatikusabb, mint a cikk többi képén.

Pécsi maradék

A bulin kívül ezekben láttam valamit, ami kiemelhető a pár száz pécsi képből. Ezekre sem tudom azt mondani, hogy tetszenek, rá kell jöjjek újra és újra, hogy nem megy ez nekem olyan gyorsan, ahogy elképzeltem vagy vágyom rá, jó képeket készíteni még egyáltalán nem tudok. A második kép lesifotó, és azt hinném, hogy ott van rajta az, amitől érdekes lehet, más szinte nincs is, de ez rohadt kevés mégis, hogy rendes kép legyen. A trabant, a nyugdíjas bácsi lába, a pécsi újságrészlet, csak egy egy tartalmi elem, más nem. Mindegy, a tanulásban is azt mondom a lányomnak, hogy ha nehéz és feladja, akkor biztos nem lesz kész vele.