Közel-növények

Ééés még mindig balcsi cucc. Átlagos képek egy kezdő hobbifotóstól, de kirakom, mert erre vagyok képes. Jó lenne játszani azokkal az íves tűlevelekkel, próbálgatni, hogyan tudnak szépen mutatni közelről, valami érdekes formációban. A napraforgónál utóvágással szinte bármit meg lehet csinálni, egyszer majd megmérem milyen az a bizonyos aranymetszéses arányos ív dolog. Ez csak szemre ment.



A második képen, a tuja terméseknél, nem tudom hogyan sikeredtek ilyen érdekes fények, talán betükröződött valami a hátam mögül is, így lettek ilyen világosak, mert nem emlékszem ilyen érdekes kék-sárga-zöld kavalkádra. Kár, hogy nem lett éles a legnagyobb bunyesz.

Ez azért tetszik... hazatérés

Erősen szirupos téma, de ugye van köze a valósághoz, amikor gyermekek érzelmét kapják el a fotósok, sokkal több néha, vagy talán másfajta köze a valósághoz, mint a felnőtteknek. A szerző egyébként ölég sok családi/gyerek témát fotózik.



No, ez azért tetszik, mert egyszerű, szinte csupasz, a berendezetlen szoba, a szövegek szinte képregény-buborék szerűen vannak ott, a néma, kicsit fáradt vagy elszomorodott gyermek mellet, mintha ő mondaná - és tényleg ő "mondja".



Szinte naturális a bőr és a padló érintkezése és hogy ez a két felület milyen fontos a képen, az egyszerű színek is a gyerek-fogalomra rímelnek, az apa-szeretet pedig áttételes, mindenki azt gondolhat mögé, ami jólesik. Bizony, hatásvadász egy kép, de sűrű.

Pókok

Ez még a nyári balcsis makró-próbálkozások közül való, az első, ha nem lenne felismerhető, egy rozsdás kerítésfonatra feltekeredett száraz inda. A barna pók-kép úgy készült, hogy már kezdtem rájönni, milyen nagy ellensége a makrózásnak a szellő, ez a pók meg még mozgott is, úgyhogy nagy ISO-val (1600 - jó nagy, mi?) viszonylag nagy zársebességgel nyomtam, ahogy fonja a hálóját. Rendesen nem lett volna fény, de a háttérnek az elméletileg lemenő napos szomszéd házfalat állítottam be, ami szemre sokkal, de sokkal világosabb volt, így lehetett ennyire éles képet csinálni kézből, mozgó pókra. A vége az lett, hogy ereszkedik lefelé valami nap végi mini-pokolra, a sötétbe, ez a szőrös szörnyeteg. Na jó, ennyire azért nem.

Az én elhagyása

Nos igen, "minden egy" - mondja sok bölcs írás és bármilyen irányzat szájából hangzik el, attól az állítás nem lesz más, mint ami. A mondás lényege természetesen mindenkinek mást jelent. Na, ennél klasszabb fogalmi képzavart kitalálni sem tudtam volna.



Nálam ez most annyit tesz, hogy amit (nagy szavak) az élet lényegével kapcsolatban követendő gondolatnak tartok: a másokhoz való helyes viszony kérdése - visszaköszön a góban és az aikido-ban is. Mindkettő fejlődési lehetőség, méghozzá a másokhoz (másikhoz) való kapcsolódásban való fejlődésé.



Valami ilyesmi a címe az előző Empty Board írásnak: az én elhagyása a góban. Nem tudok jobb fordítást most, a legyőzés kissé patetikus és feszült, meg talán közhelyes is, a túlhaladás pedig kissé mesterkélt, bár ez sem jó. Mindegy, nem vagyok műfordító. De a dolog teljesen nyilvánvaló. Ahogy nem a győzelem a fontos, hanem hogy elérjük a győzelmet, képesek legyünk egyre jobb játékosokat legyőzni. Ez pedig nem egy technika ismeretét jelenti, hanem azon felül (felül!) kapcsolódást a másikhoz (és kapcsolódást magunkhoz is), mert egy táblán vagyunk, vegyesen, hatással, kapcsolatokkal, kölcsönhatásokkal.



Igaziból gyönyörű kép, megvalósítani is valami hasonló lehet, amikor a fogalmi gondolatok mellett ott van a másik érzékelése is, a figyelem, az érzékenység, a válasz.



Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor az aikido vizsgára készültem Judittal, mert éreztem, hogy magamnak sem jó az, amit csinálok. Amikor viszont valami általánosabb állapotra fókuszálok, nem kézre-lábra-távolságra, akkor valami könnyed, sima érzés fog el és az már nem is számít mi sikerül, hanem egyszerűen jó érzés csinálni.



Van hová fejlődni.

Lépés

Szintlépés, előre lépés, fellépés, meg ilyesmi. Közben kezdő lépés, mert ugye elméletileg mindig van hová fejlődni, az új területeken pedig kezdőnek is lehet számítani. Legalábbis ahogy Suzuki írja: "Az örök kezdők szelleme sokra képes, a kitanultaké csak kevésre."



No, végigcsináltam életem első aikido vizsgáját, mától 7 kyu-s aikidoka vagyok! :) Öröm, öröm. Érdekes volt, ahogy izgultam és nem bírtam uralkodni rajta, gyanítom valami egész mély oka lehet az önértékeléssel, a világban levéssel kapcsolatban... Egyszer majd elgondolkodom rajta. Egyébként sima volt, bár gyanítom, hogy közel nem szép vagy hibátlan, de megfelelő. Ennyi most elég ettől a naptól, akármennyire megszokta az ember a "többet-jobbat-messzebbre" hozzáállást, erre most nagyon jó gondolni.



A poén az, talán nem véletlen, hogy ma léptem át a KGS-en 8-ról 7 kyu-ra (a kezdeti nagy ingadozások és hosszú 8k-s játszmasorozat után). Hiába nem jött össze a 11.11.11-i vizsga, ahogy először terveztem, most mégis megünnepli az "univerzum", vagy legalábbis én benne, hogy megvolt valami kézzelfogható lépés.



Régebben azt gondoltam, nem kell vizsga. Most tényleg olyan, mint amikor felérek egy lépcső (EGY lépcső) "tetejére", kicsit másképp is látja a dolgokat, nem véletlenül készült fel és jegyezte meg a tananyagot, kicsit pedig húzza még feljebb is. Talán még a közösséghez is közelebb hoz, igazodik az ember ehhez a rendszerhez ilyen módon is.

Ez azért tetszik... mélytükör

A címbe kiírom ezentúl, az "ez azért tetszik" szöveget, amikor a talált kedvenc képeket rakom ide ki. Egy színész-riportban találtam ezt a képet, a reader épp ezzel az érdekes képpel tálalta, itt. Nem "óriási" szerintem a kép, de a tökör egyfelé nézése a vissza-tükrözés helyett, legalábbis ahogy ezek a képen látszik, nekem azóta is tetszik. Valahogy az arányok is megfognak, amennyire szélén van az egész, amennyire kicsúszik a második fél-arc, amennyire ki akar nézni, mintha figyelne-keresne... Titokzatos is, ötletes is, mutat valahova, van benne egy pici történet. Az arc is szimpatikusabb, mint a cikk többi képén.

Pécsi maradék

A bulin kívül ezekben láttam valamit, ami kiemelhető a pár száz pécsi képből. Ezekre sem tudom azt mondani, hogy tetszenek, rá kell jöjjek újra és újra, hogy nem megy ez nekem olyan gyorsan, ahogy elképzeltem vagy vágyom rá, jó képeket készíteni még egyáltalán nem tudok. A második kép lesifotó, és azt hinném, hogy ott van rajta az, amitől érdekes lehet, más szinte nincs is, de ez rohadt kevés mégis, hogy rendes kép legyen. A trabant, a nyugdíjas bácsi lába, a pécsi újságrészlet, csak egy egy tartalmi elem, más nem. Mindegy, a tanulásban is azt mondom a lányomnak, hogy ha nehéz és feladja, akkor biztos nem lesz kész vele.

A saját hibáim

Imhol egy játszma, ahol utólag a saját hibáimat vélem felfedezni. Három előnykővel indultam és a "nagyon biztonságos" lépéseket választottam, ami nagyon jól jött.

Így visszanézve kicsit bátrabbá tehette a srácot az, hogy túl sok előnyöm van, mert olyanokat lépet, amiket könnyen el tudtam fogni, volt, amit 5k-sként nem is értem miért lépett be. A bal alsó sarkot is úgy inváziózta, hogy szép erős falat tudtam építeni és alul középen is erölködés nélkül vissza tudtam verni a próbálkozását.

Aztán lehet, hogy egyszerűen csak rossz passzban volt. Mondjuk a jobb felső részen minden pontomat elvette, a középső kígyót is megölte, de most a végén megint jól jött, hogy otthagytam a hullát, mert ki tudtam használni egy elég nagy invázióra a végén, fel is adta utána nem sokkal.

Azt hiszem ez azért volt jó meccs, mert magamhoz képest nem okoztam csalódást. Visszafogott voltam az elején, óvatos végig és igyekvő az invázióknál (az övéinél is, amikor vissza akartam verni). Elég kiegyenlített volt az utolsó rablás nélkül is, de anélkül egy kicsivel azért elvesztettem volna.

Ez is egyfajta szépsége vagy izgalma a gónak, ezek a viszonylag nagyobb meglepetések.

...sgf...

Új élmények

Hát igen, a törlés, újrakezdés biztos mindenkit elér egyszer legalább. Én most értem ide, főleg Satya segítsége miatt, mert olyan őszinte volt és nem személyes, hanem szakmai vonalon és törekvéssel, hogy az eredménye az lett, hogy nem magamat utáltam meg, hanem jobb akartam lenni. Ehhez azért kell valami, nem igaz? :) Úgyhogy sok gigányi képet fogok törölni, csak egy-két emléket hagyok meg. Halott anyag.



Az újdonságok sora itt nem ér véget, mert Krisztől kaptam egy M42-es adaptert és egy távkioldót is. Előbbit sikeresen ráapplikáltam a régi Zenit-es objektívre (Helios 58mm, 2-es blendével), aminek örültem, mert látszott egyből rajta, hogy ezért klasszul elmossa az életlen részeket. Ezzel csináltam az alábbi mohamakrót is, csak a legnagyobb gyűrűvel. Bár ez is szar lett, úgy ahogy van, mert nem jó helyen éles ez sem. Az azért élmény volt, hogy új társat kapott a váz. Sőt, a távkioldó is, nem hittem volna, de tényleg. A következő beszerzés egy ilyen olcsóság lesz, egy derítőlappal kombinálva.



A másik új ruha egy 135/2,8-as Taiwan-i objektív, ami annyira olcsó volt a Vaterán, hogy nem bírtam kihagyni (összesen 7800). Kaptam hozzá sapkát előlre-hátulra, sőt napellenzőt is, amit viszont a kitobikra is rá tudok csavarni - állat!



Talán ami a legfontosabb a mostani változások közül itt a fotós életemben az, hogy rájöttem: mennyi időt kell szánni arra, hogy jó legyen valami. Nem elég az ötlet, vagy gondolat, ami szinte csak vágy, szikra. Kell technikai ismeret, kell eszköz, kell kreativitás, ötletesség. Kell mellé kitartó munka, egyetlen képpel is, tervezés, kritika, kísérletezés, figyelmesség, tudatosság, érzések... aztán ha összejön, főleg a munka miatt, nem pedig a véletlenre bízva, főleg nem a nemlétező rutinra, akkor lehet valami varázs az egészben. eddig ez csak sejtés volt, most viszont kezd megváltozni a fogalom bennem a "fényképészet"-ről... :) Fénnyel való festés.

Célzás

Főleg a verseny vereségeim miatt, de amúgyis az utóbbi időben eléggé foglalkoztat, hogy milyen lépcsőt kell megint meglépnem, hogy tovább fejlődjek. Megint a beragadás-érzés lepi el a játék utáni hangulatot, vagyis egyrészt nem tudok rájönni mi a hiba és ezért megoldást sem igazán tudok találni.



Az utóbbi idők egyik vezérelve az volt, hogy ne hagyjak nagy területet kialakulni. Ez klasszul működött is sok esetben, vagyis még idejekorán betámadni és megélni. De sokszor mégis egészen előnytelen helyzetben találtam magam és nem tudtam megfogni az okot. Azt hiszem egyfajtára most rájöttem.



A betámadások előnytelen helyzetbe juttattak, vagyis a megélésért valamennyire küzdeni kellett. Ez a küzdelem előnytelen alapokkal indult, vagyis kényszerítve voltam, ami azt jelentette sok esetben, hogy többet hoztak ki abból a harcból a harcól kifelé eső területeken, mint amit eredetileg gondoltam.



Másképp mondva: két gyenge alakzat között megélve a végére szép erős falak vettek körül, amik kétoldalt erős területeket adtak az ellenfélnek. Csak néztem, hogy basszus, mennyire ügyeltem arra, hogy ne alakuljon ki neki szép területe, aztán a végére olyan helyek lettek, ahonnan nagyon ki lettem tiltva. Persze, hisz a küzdelemben nem volt más választásom.



Na akkor most mi a következő lépés? Hát azt hiszem annyi, hogy ezzel a megfigyeléssel felfegyverkezve még egy kicsit messzebbre lássak.

Győzelem

Lehet mondani, hogy győzelem, de az biztos, hogy nem csak egy táblán. Ez kissé rejtélyes, de valójában nem az. Vagyis megkaptam (nem megszereztem, hanem megkaptam) első győzelmemet a csapatbajnokságon.



Azért volt ez kapás, mert bizonytalan volt a srác, nagyon, lassú volt és rossz döntéseket hozott, kifutott az időből is, elvesztette teljesen a közepét, nagy táncparkett lett... Szóval ez sem volt egy igazi jó játék. Ezen gondolkodtam hazafelé menet: hogy miért vagy mi hiányzik, ami a jó játék élményhez kell? Nem tudtam rájönni. Talán a tét is stresszel és nem tudom elengedni magam, ha pedig ilyen tét-cél van, akkor az maga alá gyűri a "játék" élményt, vagyis elérem vagy nem, ez itt a kérdés, nem pedig a szép tábla. Talán lehetne e kettő együtt, de ez a versenyhelyzet szokatlan még nekem.



Aztán Ildivel is beszéltünk este és arra jutottam, hogy kevesebbet kellene versenyre járni, ha jót akarok Ildinek. Ez mondjuk nem hangzik valami jól, de a jelek szerint a fizikai határon vagyunk, már annyit vagyok távol az otthontól. Legalábbis Ildi szerint. Mindegy, ma beszéltem Andrással és annyira, de annyira rendes volt a srác, hogy átérezte, hogy milyen dilemmában vagyok és nem akarok kihátrálni a versenyből, csak megváltoztak a helyzetek otthon. Szóval támogatott, ami most nagy öröm, mert elkerülhetem a konfliktust újra. Ami viszont rossz a versenyre járás szempontjából, de most ezt döntöttem. Majd kitermeli minden a maga idejét.



Mondjuk ezt rohadt szar érzés így leírva látni, de az élet nem habostorta.

Lámpaláz

Ma megint forduló lesz az 1000 Tea-ban, súlyosbítva rokoni presszióval, mivel apósom ma ünnepli szülinapját, de megyek versenyezni. A poén az, hogy egy eddig veretlen csapatot "kell" most megvernünk, akik azokat is elpáholták, akik minket megraktak. De volt már itt körbeverés...



Érdekes, hogy erről a győzelemről találtam egy online cikket is, itt, így aztán még hatalmasabbra nőtt a rettegés az oroszlánbarlangtól - ami most az 1000 Tea pincéjében lesz... Ideje lenne már meccset nyernem.

Kedvencek

Hú, tegnap Satya tanfolyamán az én első makroképeimet nézegettük és annyira, de annyira figyelmetlenül, körültekintés nélkül készülteknek tűnnek, a technikai tudatosság hiányával súlyosak, túlexponáltak, bemozdultak, halálosan nincsenek kihasználva ennek a viszonylag gyenge gépnek a képességei sem. Ha csak annyit tudok tanulni a tanfolyam végére, vagyis megvalósítani, amennyit tegnap mondott a fényméréssel, figyelmességről, tudatosságról a technika és a kompozíció kapcsán - tök alapvető dolgokat - akkor már megérte az egész. Az mondjuk vigasztal, hogy azt erősen érzem, hogy ha tetszik egy kép és nagyjából egybevág Satya, meg a többiek ítéletével is, vagyis eljutni odáig, hogy a magam ízlésére formáljam a saját kezem munkáját, nem tűnik ebből a szempontból lehetetlennek.



Elkezdek olyan képeket felrakni ide, amik nagyon megtetszettek és nem tűntek el a süllyesztőben. Elsőként egy olyat, ami inkább technikailag és összhatásilag érdekes nekem, meg az asszociációk miatt. Kissé a túlméretezett, túlzsúfolt karácsonyi csillogás-dömpinget idézi, de van benne egy adag fantázia-világ is, persze átfedő résszel az előző gondolathoz, meg egy jó rész műanyag íz is. Rágógumi, és kissé elvonatkoztatása késztető, szóval nem az az igazi "szép" természetfotó, de emlékezetes - nekem legalábbis.

Első vizsga

No, kijelölődött Balázs által a jövő szerdai vizsga időpontja - ez mondjuk nem volt szép mondat, de fáradt vagyok. Kíváncsi vagyok hogyan sikerül, elizgulom-e magam, vagy kijön az, amit nem voltam hajlandó kihozni magamból azzal, hogy halogattam a vizsgát. Azt hiszem a jó lábmunka a legfontosabb, meg a csípő mozgása, a többi már nem olyan fontos. Eltéveszteni nem fogom, szerintem legalábbis, azt hiszem az lesz a legjobb, hogy ha egyszerűen úgy veszem: a legjobbat hozom ki magamból.



Régebben nem hittem volna, hogy így is lehet gondolkodni egy vizsgáról, azt hiszem alapvetően nem bíztam magamban és azért nem vizsgáztam. Valószínűleg van abban igazság, hogy ha megvan egy vizsga, akkor annak az anyagára másképp, valami felelősséggel tekinthet az ember: azt tudja. Valamilyen szinten. Nem kérdéses. Nem lehet bizonytalan benne - és ez a hozzáállás hozzásegítheti a technikában is a biztonsághoz. Végülis minden belül (fejben) dől el.